A farkas nyomában - 1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog nektek!  Köszönöm, az előző fejezethez érkezett kommenteket.

Jó olvasást!
Íme még egyszer a tartalom:

Natalie teljesen átlagos lány volt egészen addig, amíg el nem rabolták. Az a nap gyökeresen megváltoztatta, és a feje tetejére állította életét.

Évekkel később lehetőséget látott, hogy elszökhessen, és új életet kezdjen, de fogva tartóitól nem tud könnyen szabadulni, minden eddigi városban valami rejtélyes oknál fogva a nyomára akadtak, és csak ügyességén és gyorsaságán múlt, hogy még mindig életben van. Kénytelen bujkálni, és letelepedni egy biztonságosnak tűnő helyen, La Pushban, ahol senki sem ismeri igazi énjét. A megélhetése érdekében kénytelen durvább eszközökhöz nyúlni, hiszen tisztában van vele, nem maradt más választása. Pontosan tudja, mi az ára a túlélésnek.

Az idő pedig ketyeg, hiszen öt perce van már csupán…

***

"Emberi méltóság csak a szabadságban terebélyesedhet, s az emberi méltóság érzése nem tűri a szennyes vétkeket. Csak a szabad ember nem fél, márpedig a félelem aljassá és boldogtalanná görnyeszt."

Raffy Ádám

Szökésben

Próbáltam betartani a sebességkorlátozást, és a megengedett tempóban haladni az országúton, de igen nehezemre esett. Hangosabbra vettem a hangerőt, és a rádióval együtt énekeltem Marilyn Mansontól a Sweet Dreams című számot. Az ablak ugyan fel volt tekerve, és elnyomta a hangomat, mégis megnéztek az emberek a piros lámpa előtt. Nem foglalkoztam velük. Tisztában voltam vele, hogy a hangommal bárkit ki lehetne kergetni a világból, én csak azért is énekeltem, és az ütemre vertem a kormányt várakozás közben.

Nem fogott el semmilyen különös érzés, amikor megpillantottam az Üdvözöljük La Pushban táblát. Az utóbbi időben már annyi helyen jártam, hogy rájöttem, felesleges beleélnem magam a hosszabb tartózkodási időbe. Már nem is reménykedtem semmiben, csak próbáltam élni az életem, amennyire csak a helyzet engedte.

Így hát majdhogynem unott fejjel szálltam ki a kocsimból, hogy átvegyem a kulcsaimat. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd egy igen rövid csevej után beléphettem újdonsült otthonomba. Kicsi volt, de otthonos. És ami a legfontosabb, hogy nem volt drága.

Nem volt sok holmim, csupán az utazás során felhalmozódott két bőröndöt vittem be, ledobtam őket a nappaliban, és indulás előtt lenéztem a partra. Ez a hely talán az eddigi legtökéletesebb  a számomra, minden értelemben. Mégis, valamit furcsának találtam benne, talán ezért is tetszett annyira. Azt kívántam, bár sosem kéne elhagynom ezt a helyet, hogy örökre itt maradhassak.

Ahogy megálltam, és néztem a vizet, hihetetlen nyugalom árasztott el. Behunytam szemeimet, és hosszú pillanatokig csak élveztem a szelet, amely belekapott hosszú fekete hajamba, és hallgattam a víz morajlását. Földöntúli békét éreztem, az örökkévalóságig képes lettem volna ott álldogálni. A gondolat fájón hasított a szívembe, hogy minden egyes percem meg van számlálva, és mindent ki kell használnom, ha életben akarok maradni. Így hát nehezen, de erőt vettem magamon, és Seattle felé vettem az irányt.

Utáltam késni, így már félórával korábban voltam ott a megbeszélt helyen. Várakozás közben vettem egy újságot az egyik bódésnál, és beültem egy kávézóba. Körbenéztem, a megfelelő helyet keresvén, majd a kellemes időre hivatkozva, kiültem a helyiség teraszára. A szalagcím az első oldalon rögtön elterelte a figyelmemet a várakozás kellemetlenségeiről.

EGYRE TÖBB HALÁLOS ÁLDOZAT

A RENDŐRSÉG ATTÓL TART, HOGY EGY GYILKOS BANDA TARTÓZKODIK SEATTLE-BEN

Rögtön felemeltem a fejem és körbepillantottam, mintha attól tartanék, más is tudja azt, amit én. De a körülöttem lévő emberek vidáman nevetgéltek, telefonáltak, vagy éppenséggel szorgosan nyomogatták a laptopjuk billentyűjét. Senki sem sejtette, mi is állhat pontosan ezek mögött. 

A telefonomért nyúlva azonnal tárcsáztam az egyetlen ember számát, akiben a világon a legjobban bíztam. Matt az első csörgés után beleszólt, és hangja mindig vidámsággal telt meg, akárhányszor csak beszéltünk. 

- Na, megvolt már a találkád? – kérdezte.

- Nem, még nem. Húsz perc múlva találkozunk – pillantottam az órámra, majd ismét az újságra. – Figyelj csak, egy fontos témában kérném a segítségedet. Most épp Seattle-ben vagyok, és furcsa támadásokról írnak a helyi újságok. Megtennéd nekem, hogy rákeresel a részletekre a gyilkosságok ügyeiről? Az eltűnésekről, a ballisztikai jelentésekről, és hogy hol találták meg a holtesteket.  Azokra a részletekre lennék kíváncsi, amelyeket a rendőrség nem ad ki, és amelyekhez jól tudom, hogy könnyűszerrel hozzá tudsz férni. 

- Persze, érted megteszem. Jól gondolom, hogy neked már egy komplett elméleted van a gyilkosságokról, és most a megerősítést várod tőlem? – miután nem válaszoltam, lágyabb hangnemben folytatta, és a hangját is lehalkította. –  De nagyon kérlek, ne keveredj semmi bajba. Még nem késő egy új helyszínt találnod. Ha egy kicsit is úgy érzed, nem biztonságos a környék, ne maradj ott. Ígérd meg nekem – kérte, és én belementem. De először ki kellett derítenem, hogy mi folyik itt. Utána mérlegelek.

- Jobb lenne ezt elintézni, mielőtt még a média komolyabban foglalkozik ezzel az üggyel. Amint találtál valami érdekeset, kérlek, hívj vissza, rendben? – Ezután teljesen hétköznapi témákról csevegtünk, érdeklődtem, hogy megy a munkája és a rendőrfőnöki előléptetése. Azonban hamar el kellett búcsúznunk, ugyanis megpillantottam azt a férfit, aki lehetővé tette, hogy itt maradjak mindenféle kellemetlenségek nélkül. Intettem neki, és felálltam, hogy könnyebben észrevegyen.

- Üdvözlöm, Mr. Jenks – köszöntöttem udvariasan, és kezemet felé nyújtottam.

Matt ajánlotta J. Jenkset, tudván, a meneküléshez és a beilleszkedéshez szükségem lesz az ő segítségére. Érdekesnek találtam, hogy rendőr létére ismer profi hamisítókat, most mégis jól jött, hogy kiállítson néhány iratot számomra.

A férfi nem vesztegette az időt, és nem kérdezősködött. Felém nyújtotta a papírokat, én pedig azonnal megnéztem. Collins, Suarez, Brenson, Ferrer. A keresztnevemet, a Natalie-t szerettem volna megtartani, de szükségszerűnek éreztem, hogy vészhelyzet esetén legyen tartalék személyim, útlevelem, és jogsim is. Az agyam már azon kezdett pörögni, melyiket használjam elsőként. Annyi nevem volt már, hogy nehezemre esett egy-egy bemutatkozás során az aktuális nevem felidézése. 

Meg nem mondtam volna, hogy az iratok hamisak, tökéletesnek tűntek, az egyetlen szépséghibájuk a fénykép volt. Bár erről nem ő tehetett, hanem én. Vagy Isten, amiért ilyen rémes fejjel áldott meg… Sosem voltam valami fotogén.

A borítékot elé toltam, és felálltam az asztaltól. Nem húztam azzal az időt, hogy meghívjam őt egy kávéra, vagy illedelmesen diskuráljak vele. Volt jobb dolgom.

- Köszönöm a munkáját – mondtam még biccentve egyet, és betoltam a széket.

- Örülök, hogy elégedett a munkámmal.

Az utamat ismét La Push felé vettem a bevásárló körutam után, és út közben elszörnyedtem, mennyi pénzt dobtam ki a zsebemből. Kénytelen leszek hamarosan valami munkát keresni, amivel még nem is lenne gondom, ha nem kéne iskolába járnom. Szívesen kihagytam volna az életemből ezt a szakaszt, de anyámnak megígértem, legalább a középsulit befejezem. Sosem jöttünk ki igazán jól, a kapcsolatunk eléggé megromlott már jóval a halála előtt, mégis úgy éreztem, kötelességem végigcsinálni, bármennyire is kellemetlen és veszélyes az egész.

A bejárati ajtó elé parkoltam, és lefekvés előtt elvégeztem mindent, amit csak tudtam. Bár a tulaj jó munkát végzett, és egész tiszta volt a lakás, mégis kitakarítottam a fürdőt és a konyhát is. Kipakoltam a táskámból, és az emeleten lévő szobában megágyaztam magamnak. Pizsamában kászálódtam el a táskámig, és idegesen csaptam az asztalra, amikor eszembe jutott, hogy elfogyott a fájdalomcsillapítóm. Nagyot nyögtem a fájdalomtól, majd tehetetlenségemben bezuhantam az ágyba.

Őrült kopogásra riadtam fel, és mielőtt még igazán felkeltem volna, már tudtam is, ki lehet. Ahhoz képest, hogy még félálomban voltam, egész gyorsan lementem, hogy ajtót nyithassak. Az egyik felem legszívesebben kitekerte volna Matt nyakát, a másik meg a nyakában csimpaszkodna, mint egy kis majom. 

- Tényleg te vagy az? – kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon, miközben a szemeimet dörzsölgettem.

- Ki más lenne? – kérdezett vissza, és szorosan átölelt, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Jó, be kellett ismernem, hogy tényleg nem mostanság találkoztunk. – Gondoltam örülni fogsz nekem, így repülőre szálltam az első iskolai napod előtt.

- Ezt úgy mondod, mintha olyan nagy dolog lenne. Már vagy huszadszorra esek túl rajta, hidd el, elég unalmas – feleltem, majd betereltem a nappaliba, és elé raktam egy dobozos Colát. 

- Ha a látogatásomnak már nem is örülsz, gondoltam, ezeket talán látni szeretnéd – mondta, és a táskájából elővett egy mappát. Azonnal felébredtem, és leülve mellé, kivettem a kezéből azt. Maureen Gardiner, Geoffrey Campbell, Grace Razi, Michelle O’ Connel, Ronald Albrook.  Íme, már nevek is társultak az áldozatokhoz. Ezekkel az adatokkal minden személyesebbé vált, kezdett olyan lenni, mintha ismerném őket, nem csupán idegenek lennének. Átéreztem barátaik, és családjaik fájdalmát, gyászát.

A képekre próbáltam nem odanézni, mégis összerándult a gyomrom, amikor megláttam őket. Utáltam ezt az egész helyzetet.

- Jól vagy? – kérdezte meg azonnal Matt, és kivette a kezemből a mappát. – Azt hiszem jobb lesz, ha elmondom a lényeget.

Ismét elismételte a neveket, a valószínűtlen eltűnésüket, hogy a halottkém szerint a holttesteket kapkodva rejtették el, és a halál beálltát nézve, a gyilkosságokat egytől egyig éjszaka követték el.

Így már biztosra tudtam, csak úgy, mint barátom, hogy a seattle-i eltűnések mögött egy újszülött vámpír állt.

- Mit akarsz kezdeni ezzel az információval? – tette fel a kérdést, és elgondolkodtam. Veszélyesek, vadak, vérszomjasak és fékezhetetlenek. Nekem pedig nincs elég időm, hogy megállítsam.

- Nem tudom még – feleltem őszintén, és hátradőltem a kanapén. – Mindenesetre köszönöm, hogy utána jártál, és örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejem. – Meddig maradsz? 

- Mi az, csak nem akarod, hogy máris elmenjek? Úgy érzem, te folyton kihasználsz engem – mondta tetettet felháborodással, mire mellkason ütöttem.

Állandóan ezzel szívatott, de képtelen voltam haragudni rá, bármit is csinált. Úgy szeretnivaló, ahogy volt. Azt kívántam, bár korábban megismertem volna, még azelőtt, hogy farkassá váltam.

Akkor talán minden más lenne – sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam a szemeimet, ahogy lepergett a szemem előtt pár emlékkép. Most úgy tekintek rá, mint a legjobb barátomra, mint egy védelmező bátyra, amilyenre mindig is vágytam. De ki tudja, ebből lehetett volna több is, most azonban benne ragadtunk ebben az állapotban, és nem sajnáltam. Szerettük egymást, és ez nekem bőven elég volt. Kölcsönösen tiszteltük egymást, és az életünket adnánk a másikért. Ő az én bátor bátyám, én pedig az ő vadóc, és különc húga.

- Holnap, vagyis ma – javította ki magát gyorsan, egy elnéző mosoly kíséretében – elkísérlek a suliba, így minden rendben lesz a beiratkozással, elintézem neked. Este pedig indulok vissza Montanába. 

- Rendben, köszönöm. De ha nekem vigyáznom kell magamra, neked is – pillantottam rá, és sötét szemeibe néztem, amik gyengédséggel teltek meg. – Nem szeretném, hogy bajod essék. Szóval, ülj a kocsimba, és reggel egyenesen gyere ide. Itt nem történhet semmi bajod.

- Feleslegesen aggódsz, ezt te is tudod jól. Először is, minden támadás este zajlott, és Forks elég messze van Seattle-től. Másodszor pedig csak emlékeztetnélek, hogy rendőr vagyok, és van fegyverem.

- Én meg arra emlékeztetlek, hogy azzal semmire sem mennél velük szemben – vágtam rá erélyesen, gunyoros mosollyal az arcomon. Ezekről nem tudtam leszokni, bármennyire is akartam. Vagyis Matt próbált leszoktatni, én pedig bőszen ellenálltam. Utálta, amikor szarkasztikus megjegyzéseket tettem. – Amúgy meg, a vámpíroknak ez a táv semmiség, és ki tudja, lehet, bővíti a vadászterületét. Isten ments, de sosem lehet tudni. Ugyan már, olyan nagy kérés, hogy a seggeden maradj? – kérdeztem, miután láttam, hogy ellenkezni készül, és idegesen felálltam a kanapéról. Olyan szívesen megütöttem volna, így jobbnak éreztem, ha nem vagyok a közvetlen közelében.

- Rendben, megígérem, hogy egyenesen idejövök, de akkor iskola után érted megyek, rendben?

Ennél jobbat már nem tudtam kihozni a helyzetből, szóval visszaültem mellé, és a lábamat feltettem a dohányzóasztalra, miközben ő a távirányítóért nyúlt. Mindig sikerült megpuhítanom. Számtalanszor hallottam még kiskoromban az osztálytársaktól és régi barátoktól, hogy az apákat és fiútestvéreket kenyérre lehet kenni. Akkoriban irtó féltékeny voltam a többi lányra, hogy nekem se apám, se testvérem nem volt. Bevallom, még most is fájó pont a szívemben, de Mattel ezt is megtapasztalhattam, és kárpótolt a családom miatt. De a féltékenység elmúlt, amikor rájöttem, bármelyik hímet az orruknál lehet vezetni, hála a női vonzerőnek. Csodás dolog, az egyszer biztos.

- Hogy találtál rám? – jutott hirtelen az eszembe a legfontosabb kérdés, amivel kezdenem kellett volna, és döbbenten meredtem a szemébe.

- Lenyomoztam a telefonod – felelte egyszerűen, mintha ez az egész semmiség lenne, és egy másik csatornára kapcsolt. Csak tátogtam, mint a partra vetett hal.

- Hogy mit csináltál?

- Jaj, ne már! Nem kell túlreagálnod. Nem tehetek róla, szakmai ártalom.

Szóval pár órával később, együtt mentünk az iskolába, és a tanulmányi irodában mindent elintézett nekem, amihez kellett az engedélye. Megkaptam az órarendem, egy térképet, és egy nagy kupac könyvet.

- Ne csinálj galibát – kérte még utoljára, mire egy megrovó pillantással jutalmaztam.

- Már sokkal felelősségteljesebb vagyok. Hidd el, nem csinálok semmi ostobaságot, én sem szeretném, ha rám találnának. Különben is, ez lenne az utolsó hely, ahol keresnének. Iskola – ismételtem, és kirázott a hideg. Ő elnevette magát, megölelt, és kivette a kocsikulcsot a farzsebemből.

- Otthon találkozunk – búcsúzott el, és eltűnt a parkolóban.

Gondosan áttanulmányoztam az iskolát, és a termek elhelyezkedését a titkárnőtől kapott térkép segítségével, és próbáltam megjegyezni az órarendemet, hogy ne kelljen minden szünetben ezzel foglalkoznom. Az első órám állampolgári ismeretek volt, a hatos épületben. Könnyen megtaláltam, és mivel korán érkeztem, letelepedtem az egyik padon, és elnyúltam rajta. Nem foglalkoztam semmivel, a fejem alá tettem a táskám, és az erdőt kémleltem. Vonzott, szinte hívogatott, hogy menjek be. Az egész olyan misztikus és gyönyörű volt. Elhatároztam, hogy amint Matt biztonságosan elhagyta a várost és a veszélyzónát, benézek. Képtelen voltam ellenállni a csábításnak, sosem volt erős akaratom.

A hangzavar és a kocsik motorjának zenéje felébresztett édes álmomból, komótosan felültem, és kinyújtóztattam végtagjaimat. Éreztem magamon a sok érdeklődő tekintetet, de nem néztem rájuk. Egyenesen a terembe mentem, és elfoglaltam egy üres padot a leghátsó sorban. Hátradőltem, és az mp3 lejátszómat bekapcsolva kényelmesen elhelyezkedtem, és lábaimat az asztalra tettem. Talán túlságosan is kényelembe helyeztem magam, de így volt jó számomra, és nem volt idegzetem jópofizni a néppel. Úgyis megtalálnak a bolondok. 

A nap lassan haladt, de magamban imákat mondtam, amiért a tanárok nem nyaggattak holmi bemutatkozással. A legtöbb helyen kifaggattak, és megpróbáltak mindent megtudni rólam, azonban a szünetekben mégsem voltam képes megúszni az évfolyamtársakkal való beszélgetést. Rám ragadtak, mint a piócák, és ostoba fecsegésük egészen a csengőt nem jelző hangig tartott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok az órák kezdetének. Nem voltam ám mindig ilyen antiszociális, de a fejfájás kezdett elviselhetetlen lenni, úgy éreztem, a fejem pillanatokon belül felrobban, mint egy tűzcsap. Az órák pedig unalmasak voltak, ami nem segített semmivel sem a hangulatom fokozásán. 

Spanyol óra előtt elmentem az orvosiba, nem bírtam már tovább, és úgy éreztem, az iskolaorvos megmentette az életemet, és hogy a világ legcsodálatosabb találmánya a fájdalomcsillapító. Persze ezek után mindenki azt kérdezte, hogy jól érzem-e magam, mert láttak bemenni. A pletykák pedig hihetetlen gyorsasággal terjedtek el az iskola falai közt, amiket mindig visszahallottam. De ezzel az egész cécóval is megérte, nem érdekelt, hogy kibeszéltek, mert a fájdalom szép lassan elmúlt, és nem éreztem mást a spanyol órán, csak unalmat. Ez volt az egyetlen tantárgy, ami tökéletesen ment, ugyanis anyám spanyol származású volt, így nekem is meg kellett tanulnom.

- Hé, Suarez! – kiáltott rám Eric, és elsőre nem is figyeltem fel a nevemre és arra, hogy a kis ázsiai nekem próbál jelezni, üljek az ő asztalukhoz. A fiúk körbezsongtak, alig hagytak enni, folyton kérdezgettek, és béna poénokkal próbáltak megnevettetni. De az igyekezetüket minden esetben értékeltem, bár jobban örültem volna, ha van időm megenni a nagy rakás ételt a tálcámon. A srácok persze ezen jót poénkodtak.

- Én ezt komolyan nem értem – emelte fel a hangját Tyler, így rápillantottam, miközben egy jó nagy falat rántott húst ettem.  – Hogy lehetséges, hogy egy ilyen kicsi lány, mint Nat – igen, már becézgettek is – ennyit egyen, és így nézzen ki? A lányok aztán biztos irigykednek erre a tökéletes testre – mondta még, és végigmérve egy nagyot sóhajtott. Nem tehettem róla, hangosan nevettem fel, olyan vicces ábrázata volt.

- Genetika – válaszoltam még mindig vigyorogva, majd játékosan meglökve őt, megköszöntem a bókot, és figyelmemet ismét az evésre összpontosítottam. 

Legszívesebben felvilágosítottam volna, hogy ne hívjon Natnek, mert csak a barátaim teszik ezt, de rá kellett jönnöm, jelenleg egy sincs, szóval nem volt mit vesztenem. Ha ez jólesik nekik, hát, nem állok az útjukba. Meg hát, fontosabb volt, hogy meglegyen a napi kalória bevitelem, hogy normális emberi lény legyek, ne pedig egy zombi.

Az utolsó falatok felé, az asztal körül lévő srácokat néztem, vagyis a tányérjukat, hogy mily bűn, meghagyni az ételt. Legszívesebben megettem volna a maradékokat, de nem akartam disznónak tűnni, aki minden moslékot megeszik. Így nehezen, de elfordítottam a fejem, amikor is megakadt a szemem a terem túlsó végén. A szemetek csak játszanak a kajával, miközben én még éhezem – ez volt az első gondolatom, ahogy feléjük pillantottam.

- Azok meg kik? – tudakoltam, miközben őket néztem. Most, hogy az étel már nem vonta el a figyelmem, az érzékeim immár tökéletesek voltak. Nem is értettem miért nem tűnt fel korábban. Ez az édes illat csak tőlük jöhetett. A szimatom pedig sosem csalt.  Hatan ültek az asztalnál, és legtöbbjük csak tologatta az ételt a tányéron. Hát hogy a fenébe ne, hiszen vámpírok! De ahogy jobban megnéztem őket, feltűnt valami. Vagyis valaki. A barna hajú lány az asztaluknál ember volt. Sok pletykát hallottam már erről, ugyan ezeknek nem volt valóság alapjuk, mégsem lepődtem meg, amikor összekulcsolt kezükre néztem. Tulajdonképpen aranyosak voltak együtt.

Jessica persze rögtön belemerült a témába, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatú megjegyzéseket.

- Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem őt, gúnyosan mosolyogva. Persze nem tetszett neki, és elviharzott az ebédlőből, miközben halkan mindennek lehordott – amivel rendesen elásta magát nálam, ugyanakkor nem rendített meg, kaptam már ennél sokkal keményebb kritikát is –, de Angela kedvesen elmagyarázott mindent az asztalnál ülőkről. Hogy örökbe fogadták őket, hogy kik is a nevelőszüleik, és hogy ki-kivel jár. Mit ne mondjak? Elég jó fedő sztorit találtak ki…

Láttam, hogy felénk fordultak, minden bizonnyal hallották, hogy róluk beszélünk, de álltam a tekintetüket. Nem fogok meghunyászkodni előttük, sosem volt a stílusom.

Összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem a többiektől, és elindultam történelem órára, a hármas épületbe. Az eső esett, de nem volt messze az épület, úgyhogy nem áztam meg igazán. Ismét kinéztem magamnak egy hátsó padot, és ledobva a táskámat kényelembe helyeztem magam. Volt még pár percem, a teremben senki más nem tartózkodott rajtam kívül. A hangulatom kezdett rosszabbá válni, bár ennek oka kivételesen nem a fejfájás volt. Csupán zavart Cullenék jelenléte, sok dolgot nem értettem, és ami a legfontosabb, hogy a gyilkosunk még mindig élt, és szabadlábon öldökölt. Próbáltam kitervelni, mit is fogok csinálni, ha Matt elment már a városból, de egyelőre semmi ötletem sem volt, hogy tudnék végezni az újszülött vámpírral. Pedig az idő sürgetett.

Hirtelen özönlöttek be a diákok, kirántva ezzel kusza gondolataim ködéből, és egyikük jelent meg előttem, ijesztően felém magasodva. Mosolyogva dőltem hátra, és kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt.

- Valami nem tetszik, mackó? – ledermedt, egy pillanatra megrándult ajkának szép vonala, majd ismét felöltötte a zord és rideg álarcát. 

- Nem tetszik, hogy a helyemen ülsz.

- Ó, bocsánat, nem tudtam. Máris arrébb megyek – feleltem, és ijedten néztem fel rá, majd székemmel pár centivel arrébb araszoltam, és lábaimat ismét a padra raktam. – Így megfelel Őfelségének? – kérdeztem vissza vigyorogva, de nem tetszett az arckifejezése. Felpattantam ültemből, és habár magasabb volt nálam majd’ másfél fejjel, dühösen néztem a szemébe. – Mégis mi a fenét képzelsz, ki vagy te? Kisapám, nekem te ne dirigálj, és jól jegyezd meg, nem mondhatod meg nekem mit csináljak. Teszek rá, hogy ez a helyed. Nincs rajta a francos újgazdag neved, és ne légy dedós. Én jöttem ide előbb, elkéstél. Csak a holttestemen keresztül engedem át ezt a helyet. – Jó, ezt talán nem kellett volna mondanom pont egy vámpírnak, de ideges lettem. Mindig is hamarabb cselekedtem és járt el a szám, minthogy átgondoltam volna. Ezt gyűlöltem magamban.  – Nézd, ott elől van még egy hely – nyugtattam, és barátságosan megpaskoltam a vállát. Nem kellett volna, mert villámokat szóró tekintettel nézett, így azonnal leengedtem karomat. – Vagy ülhetsz ide is, de gondolom ez szóba sem jöhet. Nem olyan rossz ám elöl. De hé, legalább jól látod a táblát – azzal visszaültem, és boldogan szemléltem a vámpírka tépelődését, hogy hova is üljön. Köztudott, hogy elöl vannak a legrémesebb helyek, és senki sem ül ott szívesen, ugyanakkor, én sem ültem volna szívesen magam mellé. Nyert ügyem volt, számomra nem lett volna kérdéses hova telepedjek le, és úgy látszik, helyesen döntött. Megindult az első pad felé, egy modell mozgásával, én pedig majdhogynem elbűvölve figyeltem a feszes fenekét.

- Jó fiú – suttogtam halkan, de tudtam, hogy úgyis meg fogja hallani. Hátrafordult, én pedig bájosan integettem neki. Alig bírtam visszatartani a nevetést, tetszett a helyzet. Láttam rajta a döbbenetet, amikor ellentmondtam. Minden bizonnyal ilyenben még nem volt része. Kösd fel a gatyád, mert amíg Forksba járok gimnáziumba, csak ilyenben lesz részed – gondoltam magamban büszkén, majd minden figyelmemet a frissen belépett tanárnak szenteltem.

Az óra végeztével, a nagymackó, Emmett elsőként startolt ki a teremből, és szorosan mögötte észrevettem két testvérét is. Azt hiszem Alice-t, és Jaspert.

- Nem tudom jó ötlet volt-e kivívni a haragját – jött mellém egy szöszi, és bájosan mosolyogva mutatkozott be, amikor látta, halvány lila dunsztom sincs, ki lehet. – Claire vagyok, közös az állampolgári ismeretünk és történelmen előtted ülök.

- Értem, örvendek – biccentettem egyet, és én is bemutatkoztam, bár feleslegesen. Már mindenki ismerte a nevem. – Ami pedig azt a mamlaszt illeti, kijárt neki, hogy valaki rendbe tegye. Nem utasítgathat senkit kénye-kedve szerint. – Éles hangon nevetett fel, és mintha ezeréves barátnők lennénk, belém karolt.

- Mamlasz, te aztán jófej csaj vagy. Páran bulizni megyünk pénteken Seattle-be. Ugye van kedved velünk jönni?

Nincs, nincs – ordított egy hang a fejemben, mégis önkéntelenül feleltem az ellenkezőjét. Nem hagyhattam, hogy egyedül lófráljanak ott. Még akkor sem, ha a csajt kétszínűnek tartottam. Nagyobb esélyük volt a túlélésre, ha ott vagyok, és vigyázok rájuk. Ugyanakkor, meg kellett ismernem a környéket, és nem árt kapcsolatokat építeni.

Persze Claire teljesen lázba jött, hogy az új lány velük fog bulizni, és máris elkérte a telefonszámomat, hogy a részleteket meg tudjuk majd beszélni. Mintha az iskolában nem tudnánk…

- Nincs itt semmilyen szórakozóhely a közvetlen közelben? – kérdeztem még reménykedve, talán mégsem kell az újszülött vámpír közelében lennünk.

- Jaj, ne is mond – kezdett bele megint szokatlanul magas hangon, ami majdhogynem bántotta a dobhártyámat, közben pedig elkísért a következő órámra, tesire. – A környéken nincs semmi, kihalt az egész. Se Forks, se Port Angeles. 

- Egy normális kocsma sincs?

- Kocsma? – kérdezett vissza döbbenten, és hirtelen állt meg. Egy pár pillanatig nézett, majd elnevette magát – Neked aztán tényleg jó humorod van – mondta még mindig lihegve és röhögve, én meg ráhagytam. Biztos voltam abban, hogy nem százas a csaj.

- Nekem mennem kéne – intettem az épület felé, és peckemre neki is ott volt órája.

- Hát nem fantasztikus, hogy ennyi közös óránk van? – kérdezte lelkesedve, én pedig magamban nagyot sóhajtottam. Maga a mennyország! Még szerencse, hogy erre nem várt választ…

Már az öltözőben voltunk, amikor eszembe jutott a legjobb érv, amiért nem volna szabad elmennünk.

- Olvastam tegnap azt a szörnyű cikket az eltűnésekről. Olyan ijesztő, nem? – néztem körbe, és mindenki helyeselt, pillanatokon belül pedig az összes lány erről beszélt – kivéve egyet. – A szüleid nem féltenek? Elengednek téged ezek után?

Sajnos, mint később kiderült, ez a próbálkozás sem jött össze. Vagy nem törődtek a szülei szerencsétlen lánnyal, vagy Claire hazudott nekik. Csak ezt a két lehetőséget láttam, hogy mindezek ellenére is elengedjék. Persze ez a téma mindenkit lázba hozott, és az eddig csendben lévő Bellát – aki az ebédszüneti jelenet alapján a vámpírok puszipajtása – faggatták, hogy mit gondol erről az édesapja, aki állítólag rendőrfőnök. Ez a kis csevej elég hasznosnak bizonyult. Egyrészt érdekes információ volt, hogy a lány apja zsaru, másrészt feltűnt, hogy sokan, kiváltképp Claire, nem szimpatizálnak szerencsétlennel. Hiába, a féltékenység nagyúr.

Világéletemben a testnevelést imádtam a legjobban, most mégis szörnyű volt az egész. Utáltam, hogy vissza kell fognom magam, nehogy valaki megsérüljön. Ez így nem volt jó, nagyon nem! Így hát, rettenetesen örültem a csengőnek, elsőként öltöztem át, és egy majd beszélünkkel sikeresen leráztam Claire-t.

Kint már várt Matt, hanyagul dőlt a kocsimnak, és mikor észrevett, beült, és gyújtást adott. Hagytam, hogy vezessen, nem volt energiám vitatkozni vele.