A farkas nyomában – 2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem örültök neki, és elnyeri tetszéseteket. Köszönöm az első fejezethez érkező kommenteket, és pipákat. Remélem, ehhez a fejezethez is írtok. :)

Jó olvasást!

"Ha valaki békét akar, igazán, akkor csendben marad, egészen addig, amíg az egész világ el nem hallgat. Mert minden egyes kiejtett szó, legyen hazugság, vagy valóság, szidalom, vagy bók - viszályt szít az emberek között."
Nicole Speace

Vadászat

Miután délután kivittem Mattet a reptérre, beszámoltam neki mindenről, ami az iskolában történt. Nem hagytam ki belőle a Culleneket, tudtam, hogy nem fog örülni neki, de joga volt tudni, és ő volt az egyetlen ember, akinek képtelen voltam hazudni. Egész életében átlátott rajtam, úgy, mint még soha senki. Megkért, hogy vigyázzak magamra, és azt mondta, csak egy hívásomba telik, és ismét repülőre száll. Tisztában voltam azzal, hogy bármit félredobna értem, akárcsak én ő érte. Kölcsönös az egymás iránt érzett szeretetünk, a bizalmunk és a hűségünk. Nem kellett mondanunk, mindketten tudtuk. Ezért volt olyan tökéletes a kapcsolatunk. 

Sokáig öleltem őt, szorítottam magamhoz. Nem akartam elengedni. Minden alkalommal egyre rémesebb volt az elválás, és nem tudtam, mikor láthatom őt újra. Hogy láthatom-e őt valaha. Tudtuk, hogy benne van a pakliban, talán most találkoztunk utoljára. Eleinte ragaszkodott, hogy maradjak nála, de nem kockáztathattam az életét, tisztában voltam azzal, ott könnyebben rám találnának. Nem akartam Mattet veszélybe sodorni, már így is rengeteg dolgot megtett értem, többet is, mint amit megérdemelnék.

Nagyon fájt a szívem, úgy éreztem darabokra törik, és hosszú idő után ismét kezdtem magamba fordulni. Utáltam az életem. Utáltam, hogy habár elszöktem, nem lehettem önmagam, nem lazíthattam, mert bármikor rám bukkanhattak. Nem szerezhettem barátokat, mert őket is veszélybe sodornám, az elvállás pedig még rosszabb lenne. Ha olyan nyílt lennék az emberekkel, mint anno, már esélyem sem lenne összerakni szívem darabkáit. Ugyanakkor a régi énem szükségét érezte, hogy ne legyek mindig egyedül. 

A gyógyszertár után megálltam a McDonald’s-ban is, és vettem magamnak három nagy epres shake-et. Bíztam abban, hogy otthonom csendes magányában talán segít összeszedni magam, az édesség eddig mindig hatott ilyen esetekben.

Leültem az egyik kinti padra, és nézelődve szürcsölgettem az első tartalmát. El sem tudtam képzelni, hogy készíthetnek ilyen finomságot. Lassan alkonyodott, és idejét láttam, hogy hazamenjek. Nem voltam még kész lelkileg arra, hogy szembenézzek egy újszülöttel. Felálltam a padról, és a kocsim felé indultam, de magakadt a szemem két nagydarab srácon, akik épp az ellenkező irányba haladtak. Vagyis inkább arra figyeltem fel, amiről beszéltek. Gyorsan irányt váltottam, és mögéjük settenkedtem, bár próbáltam észrevétlennek tűnni. Ez a kis párbeszéd, ha nem is mindenre, de az anyagi gondjaimra megoldást talált. Szintem ittam szavaikat, és próbáltam az agyamba vésni az útvonalat, és minden más információt, ami útközben elhangzott. Bár tudtam, most már könnyű dolgom lesz. A két srácot kilométerekről megérezném, ha mégse találnék oda.

Elégedetten, immáron mosolyogva kerestem meg a kocsimat, hogy bepakoljak. A munkalehetőség jobb kedvre derített, hatásosabb volt, mint a nasi. Innen jött az elhatározás, hogy én ma bizony megtalálom azt az újszülöttet, és végzek vele. Nem húzhattam tovább. Megvártam, míg besötétedik, aztán teljesen átengedtem magam az érzékeimnek. Tökéletesen láttam, hallottam és éreztem mindent magam körül. Ilyenkor úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. Nem hiába teremtettek ilyennek…

Ameddig csak lehetett, emberi alakban haladtam halkan, szinte settenkedve. Beleolvadtam a sötétségbe, mintha odaszülettem volna. Eltelt pár óra a megfigyeléssel, figyelmem mégsem lankadt. Vadászösztönöm egyre csak erősödött, módszerünk mindig is a kivárás volt. Elkapni a megfelelő pillanatot, és nem kegyelmezni az ellenfélnek. Esélyük sem volt velünk szemben. Mielőtt felismertek volna minket, már a torkukra ugrottunk. Egy pillanat alatt végeztünk velük, tulajdonképpen nem is szenvedtek. 

A falkán belüli kötelékek tettek minket olyan erőssé és hatékonnyá a küzdelmekben. A harcmodorunk kifejlett volt, és tökéletes. Most, magányos farkasként mégsem voltam olyan sebezhető, ahogy az ember elvárná.  Sok mindent tanultam, és azért vagyunk azok, amik, hogy egyedül is képesek legyünk szembenézni a vámpírokkal. Tökéletesebbek vagyunk, mint az átlag…

A szél észak felől fújt, édes illatot hozva felém. Megvagy – gondoltam magamban, és ráhangolódtam a szagra. Olyan gyorsan követtem, ahogy csak bírtam. Nem volt messze, de emberi lábakon megtéve a távolságot több időbe telt, akármennyire is futottam gyorsabban, mint a többi ember. Nem tehettem mást, csak reméltem, hogy most próbálja becserkészni az áldozatát.

Amint megpillantottam, szűknek éreztem a bőröm. A farkas vonyított bennem, hogy adjak szabad kezet neki. De még nem tehettem. Próbáltam közelebb menni, halkan közeledtem, minden lépést jól megfontolva. Most nem engedhettem, hogy az ösztöneim felülkerekedjenek rajtam. Túl sokat veszíthettem, ha elhamarkodom. Tökéletesen ráláttam, ennél közelebb már képtelen lettem volna menni anélkül, hogy ne halljon meg. Mégis, elfogadható távolságra állt, hogy akadálymentesen ráugorjak. 

Engedtem a bennem élő vadállatnak, aki alig várta, hogy a felszínre törjön. A farkas csak úgy kirobbant belőlem.  A bőröm megremegett, ruháim szétszakadtak, ahogy izmaim felvették másik énem, és nem törődve a fájdalommal, áldozatomra ugrottam. Tudtam, hogy meghallotta az átváltozásom, hihetetlen gyorsasággal fordult meg, de nem volt ideje elmenekülni. Rávetettem magam, és fogaimat belé mártottam. Körmeivel belém mart, és éreztem, hogy kitépett a hátamról egy kis szőrt, így állkapcsomat még inkább rászorítottam, egészen, amíg az hangos reccsenést nem hallatott. Már egy jól irányzott harapás is elég a biztos halálhoz. 

Undorodva engedtem el, és átváltozva ruháimhoz siettem. Gyors voltam – állapítottam meg megkönnyebbülve, és gondoskodtam a vámpírunk teteméről. Az egyetlen bökkenő az, hogy nem volt váltás ruhám. Nem gondoltam, hogy pont ma lenne szükségem rá, a mai öltözetem pedig teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Nem tudtam, mit csináljak, majd jobb ötlet híján a kocsimhoz lopakodtam. Szerencsémre nemcsak az utcák, de az utak is kihaltak voltak, amiért hálát adtam Istennek. Szép lett volna, ha egy rendőr megállít…

Gyorsan szedtem össze a cuccaimat, és próbáltam minél közelebb állni a bejárati ajtóhoz. Ugyan már rendesen az éjszakában voltunk, nem sok esély volt arra, hogy valaki észrevegyen, de nem tudhattam biztosra. Elővettem a lakáskulcsot, és szorosan magam előtt tartottam az összes holmimat, mégis zavart, hogy testem szinte teljesen fedetlen. 

- Ejha, ha tudom, hogy te vagy az új szomszéd, már korábban átjöttem volna bemutatkozni. – A hang hirtelen hasított a tudatomba, és ijedtemben majdnem akkorát ugrottam, hogy elejtettem a cuccaimat. Még szorosabban fogtam őket magamhoz, majd kelletlenül fordultam meg. Az arcom szinte égett szégyenemben, és láthatóan jót mulatott rajta az erdő szélén ácsorgó indián srác. – Paul vagyok – mutatkozott be, és közelebb jött.

- Azt hiszem, teljesen érthető okokból most nem szeretnék hosszabb párbeszédet folytatni veled – kezdtem bele sietve, a kulccsal küszködve –, de örültem, én Nat vagyok – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

A fejemet belevertem a falba, és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Mindközül ez a legcikisebb dolog az életemben, pedig voltam már pár kellemetlen helyzetben. Most valahogy jó ötletnek tűnt az elutazás gondolata. Régebben nem zavart volna ennyire, ha egy vadidegen pucéron lát, szinte hozzá voltam szokva. Talán itt a bizonyíték, hogy megváltoztam sok tekintetben…

Másnap, vagyis aznap, félve kukucskáltam ki az ajtón, majd amikor úgy véltem, tiszta a terep, bepattantam a kocsimba, és a suli felé vettem az irányt. Életemben először késésben voltam, és tövig nyomtam a gázt, hogy odaérjek becsengőre.

Az állampolgári ismeretek megint csak dögunalom volt, mint az összes többi tantárgy, plusz alig bírtam nyitva tartani szememet. Ismét csak az ebédszünet volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Persze nem ment zökkenőmentesen, hogy hova is kéne ülnöm, ugyanis Markék majd kiestek az asztalból, olyan hevesen integettek nekem, Claire pedig az én nevemet kiabálta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Egyiküket sem akartam megbántani, így inkább úgy döntöttem, keresek egy asztalt, ahol egyedül lehetek. Így senki sem sértődik be a másikra. Persze ez nem tetszett nekik, láttam rajtuk. Claire cipőjének kopogását hallottam meg magam mögött, én pedig a lábammal kihúztam neki a velem szemben lévő széket.

- Miért nem ültél hozzánk? – kérdezte, és ellopott tőlem egy sült krumplit. Vissza kellett fognom magam, nehogy rámorogjak. Utáltam, ha beleesznek a kajámba.

- Nem láttalak, és valaki azt mondta, hogy ma kint ebédelsz.

- Kint ebédelni? Tudod te, milyen hideg van kint? – Csak megvontam a vállam, reméltem minél hamarabb lezárjuk ezt a témát. – Kiabáltam neked.

- Komolyan? – kérdeztem vissza tetetett megdöbbenéssel. Szerintem profi alakítás volt, és szemmel láthatóan ő is elhitte, hogy nem hallottam semmit. Ettől azért megnyugodott, és kedvesen megpróbált rábeszélni, hogy vizsgáltassam ki a füleimet…

Kíváncsian pillantottam Cullenék asztala felé, amikor feltűnt, hogy nincs ott Emmett. Majdnem a torkomon akadt a falat. Az a görény!

- Nem, nem, nem! Az a mocsok be akarja foglalni a helyemet – adtam magyarázatot immáron futás közben Claire-nek, és egyenesen az osztályterem felé futottam. Nem lehet ilyen szemét, még húsz perc van az ebédidőből! És be sem tudtam fejezni az evést. Neki persze könnyű, nincs szüksége ilyenfajta táplálékra, és ezt ki is használta.

Már bent volt, és elégedetten figyelte az arcomat. Minden bizonnyal lila lett az elfojtott dühtől.

Ez a város a legszörnyűbb az összes közül, ahol valaha is jártam. Ide csak ilyen idióta srácok járnak? Először az a tegnapi srác, ma meg Emmett. Mi jön még? Bele sem mertem gondolni.

- Állj fel! – kiáltottam rá közvetlen közelről, és arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Csak felrakta lábait az asztalra, pontosan úgy, ahogy tegnap én tettem. Még jobban felment bennem a pumpa.

- Bocsi, de ez az én helyem. Aki kapja, marja. De ne légy gyerekes, ott az első sorban még biztos van hely – idézte szavaimat, és azt hittem, eldurran az agyam, éreztem, hogy a farkas ki akar törni. Dühösen szorítottam ökölbe kezeimet, és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Annyira szívesen rávetettem volna magam. Hogy én mennyire utálom a vámpírokat! 

- Jól van. Ha harc, hát legyen harc. – Egy pillanatra leolvadt a mosoly az arcáról, majd kíváncsian figyelte, miben nyilvánul meg nálam a harc. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el a padot magam felé húzni, és elforgatva azt hátrafelé lépkedtem vele. Még jó, hogy nem volt lerögzítve, mint a többi teremben. Itt voltak a legbénább felszerelések az egész épületben. Hátul bőven volt még hely, így vigyorogva nyúltam az Emmett mellett árválkodó székhez, de elkapta a karom. Vicces látvány volt, ahogy ült azon a kicsi széken, pad nélkül. Más helyzetben nevettem is volna, de nem tetszett, hogy egy vámpír szorongatja a kezemet. 

Kirántottam a karomat, és kikerülve azt a rohadt padot, szinte vibráló szemekkel meredtem rá. 

- Ne merj többet hozzám érni! – A hangom olyan mély volt, amilyennek még életemben nem hallottam. Kívülállóként biztos megrémültem volna magamtól, így is láttam, hogy az a szerencsétlen mennyire megdöbbent. 

Leengedte a kezét, és némán bólintott egyet. Egymás szemébe meredtünk, immáron lehiggadva, és nem tudtuk, mit tegyünk. Visszatoltam a padot a helyére, és leültem Emmett mellé. Kérdőn pillantott rám, én pedig elmosolyodtam.

- Csak megleszünk egymás mellett – húztam meg lazán a vállam, és intettem, hogy üljön le. – Egyébként meg úgy hallottam, hogy Mr. Waltz szörnyen köpköd beszéd közben. Esélytelen, hogy az első padba üljek. 

Ő is elmosolyodott, végre őszintén. Egész helyes volt így, a vonásai még szebbek lettek, amikor nevetett. Bemutatkoztunk egymásnak, majd csöndben vártuk, hogy megérkezzenek a többiek. Vagyis én megint nem tudtam befogni a számat, egyrészt azért, mert nem szerettem a csöndet, másrészt mert – nem szívesen vallom be –, de egy szívességet készültem kérni tőle.

- Nem cserélünk helyet? Légyszi? – tettem hozzá, hogy mégis illedelmesebbnek tűnjek, és kiskutya szemekkel pillantottam rá. Utáltam jobb oldalt ülni, olyan kényelmetlen volt. Nagyot sóhajtott, de végül felállt. – Áh, köszi! Egy életet mentettél meg – mondtam még vigyorogva, és immáron elégedetten dőltem hátra a nem túl kényelmes székben. Ha nem farkas lennék, most biztos dorombolnék, mint egy kiscica. Ő csak megcsóválta a fejét, és jobb dolga híján kinyitotta a füzetét.

Elővettem a telefonom, és egy gyors SMS-t küldve tájékoztattam Mattet, hogy sikerült lerendeznem mindent, elintéztem a vámpírt. Már csak három perc volt hátra az órából, így elővettem a könyvem és a füzetem, és az egyre csak növekvő fejfájás miatt bevettem egy fájdalomcsillapítót.

Fél szemmel láttam, hogy Emmett rám kapta a szemét, de nem törődve vele, visszatekertem a kupakot, és eltettem a dobozt a táskámba.

- Figyelj csak – szólalt meg halkan, mire kérdőn fordultam felé. Mi fene, most ő akar beszélgetni? – Sajnálom, ha a kelleténél erősebben szorítottam meg a kezed. Nem akartam fájdalmat okozni – mondta, és szemét, amit eddig a csuklómon tartott, rám emelte. De édes! – Ez volt az első gondolatom a döbbenet után, és rájöttem miben mások Cullenék a többiektől. Nekik lelkük volt, méghozzá ragyogó. Egy hosszú pillanatba telt, mire rájöttem, miért is mondta ezt. Azt hitte, a gyógyszer azért kellett, mert fájt a karom. Majdnem elérzékenyültem a figyelmességtől.

- Mi? Nem, ez… – A tanár hangja belém fojtotta a szót, ennek pedig kifejezetten örültem. Nem mondhattam el neki, hogy mitől voltak ilyen fájdalmaim…

Egész órán szorgosan jegyzeteltem, figyeltem minden szavára, de mind hiába. Így sem volt érthetőbb a tananyag. Kész káosz uralkodott a fejemben, és magamban már vagy kismilliószor melegebb égtájra küldtem Mr. Waltzot. Gyűlöltem a történelmet, és azt a sok évszámot. Sosem tudtam megjegyezni őket, és nem értettem miért kell ilyeneket bemagolni. Az emberiség úgysem tanul a hibáiból, akkor meg minek oktatják? Végül a csengő mentett meg, és a nagy sóhaj automatikusan tört fel a mellkasomból. 

Összepakoltam a cuccaimat, és bevártam Claire-t, arra hivatkozva, hogy úgyis ugyanott lesz óránk, és szégyelltem is egy kicsit magam, amiért olyan durván otthagytam az ebédlőben.

Tisztán látszott rajta mennyire oda van a Cullen fiúkért – akárcsak a suli többi nőnemű diákja, vagyis csak mertem remélni, hogy kizárólag a gyengébbik nem olvadozik utánuk –, így nem lepődtem meg, amikor kifaggatott. No meg ott volt a mérhetetlenül nagy kíváncsisága. Ezért hát nagy vonalakban elmeséltem neki mi is történt, persze kihagytam dolgokat, és hogy ne tűnjön fel neki, elvicceltem az egészet.

- Egyébként meg úgy vettem észre, hogy zűr van az életükben – kezdett bele hirtelen, én pedig értetlenül figyeltem, és próbáltam megfejteni, hogy miről is beszélhet.

- Kiknek? – Úgy nézett rám, mintha valami orbitális baromságot kérdeztem volna, és orrát halványan felhúzta.

- Te nem figyelsz rám? – kérdezte – Emmettékről beszélek.

- Azt hittem ott lezártuk, hogy elmeséltem, mi történt. Nem tudtam, hogy még hozzáfűznél valamit…

- Mindegy is – mondta sietve, és ismét belém karolt, miközben lehalkította a hangját. – Majd figyeld meg legközelebb az ebédlőben, hogy ő és Rose nem is beszélnek az asztaluknál.

- Már megbocsáss, de nekem úgy tűnt, ott senki sem kommunikál. 

- Tovább is mondanám, ha engednéd – mondta mérgesen, én pedig tetetett komolysággal eldobtam a képzeletbeli kulcsot, amely a számat fékezte meg a felesleges locsogástól. Elmosolyogta magát, és folytatta. – Na, szóval…

És percekig elemezte viselkedésüket és testbeszédüket egymással szemben. Úgy gondolta, hogy megromolhatott a kapcsolatuk, és bármelyik pillanatban szakíthatnak.

- És ezt tulajdonképpen miért is mondtad el nekem? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót, és illedelmesen előre engedtem. 

- Tudod, szerintem összeillenétek… – kezdett bele, én meg nem bírtam tovább, és elnevettem magam. Ez a csaj ostobaságokat beszélt!

- Ha ő lenne az utolsó srác is a világon, akkor sem jönnék össze vele. 

- Ó! Netán más tetszik? Valamelyik testvére? – érdeklődött, és arckifejezése már korántsem volt olyan barátságos. 

- Nem, egyikük sem jön be – folytattam, mikor feltűnt, nem elégedett a válaszommal, és nem hiszi el, hogy egyik sem tetszik. Persze lehet azon a véleményen volt, hogy a lányokhoz vonzódom, így hát gyorsan folytattam. – Túlságosan különcök és maguknak valók. Én az élettel teli, dögös, és humoros pasikért vagyok oda. Ők mind karót nyeltek. – Magamban jót röhögtem a kifejezésen, holott tudtam, egy karó nem árthat nekik, a hiedelemmel ellentétben.

A tesi elmaradt, bár mindenkit felháborított a szünetben elhangzott bejelentés. Clapp edző balesetet szenvedett, és amíg nem épül fel, helyettesítik őt. Ezzel még nem lett volna az égvilágon semmi gond, de meghatározatlan ideig összevont órák lesznek, és a hetedik órában is bent kell maradni mindennap, ugyanis az iskolavezetés úgy döntött, önvédelmi leckéket kell venniük a diákoknak a Seattle-ben történt rejtélyes eltűnések miatt. Szóval biztos valami dagadt fószer fog dirigálni nekünk, aki minden bizonnyal nem verekedett a tatamin kívül, és szó nélkül meg kell csinálni, amit ő akar. Kezdett elegem lenni az iskolából, ebből a városból, és az itt élőkből. Mégis mi jön még?