A sors iróniája - 22.fejezet

Sziasztok!

Tudom, semmi mentségem sincs, amiért ilyen soká hoztam a frisst, nagyon restellem! Az a helyzet, hogy az utolsó fejezet megírása közben számos akadályba ütköztem, és nem tudtam hogy kéne befejeznem, és hogy reagálnának a szereplők. Próbáltam hamarabb megírni, de semmi sem jutott eszembe, ez is bizonyítja, hogy több mint 53 óráig írtam, vagy csak néztem magam elé. Végül sikerült megírnom - bár nagyon nem vagyok elégedett vele - és kénytelen voltam két részre bontani, ugyanis 18 oldal lett belőle. Szóval az utolsó fejezetre már tényleg nem kell sokat várnotok, csak arra, hogy a bétám kijavítsa.
Kérlek szépen, írjatok! Azt hiszem, most az utolsó fejezetek során lenne a legnagyobb szükségem rá.

Ha ez vigasztal valakit, hamarosan kész A farkas nyomában első fejezete. :)

"A bátorság az ár, amit az élet követel a békéért cserébe."

Amelia Mary Earhart

A vég kezdete

A fény eleinte szörnyen bántotta a szemem, ezzel is bizonyítva, sok időt töltöttem lent a pincében. Hunyorogtam és csukott szemmel követtem Michael lépteit előttem. Közel álltam ahhoz, hogy a halálomat kívánjam, úgy éreztem nem maradt már senkim, és nincs miért élnem. Michael elárult, az egyetlen ember, akire régen mindig és bármiben számíthattam. Amikor bejött hozzám, fel sem merült bennem, hogy igazából ellenem fordulna valaha. De úgy látszik, ez a nap is eljött. Bizonyos szempontból megértem miért teszi azt, amit. Ő is fél a Tanácstól, és bármennyire terveztük, mégsem volt ereje ahhoz, hogy kövessen, és fellázadjon ellenük. Fájt, hogy elárult. Rettenetesen. Ahányszor csak rá pillantottam, a torkom is összeszorult, és képtelen voltam a szemébe nézni. Azt hiszem, senki más árulása nem fájt volna annyira, mint az övé. A vigaszom korábban az az egyetlen gondolat volt, hogy mindig ott lesz, és vigyáz Emmára, ha bármi történik velem. De elvesztette a bizalmam, és féltettem barátnőmet. Nem akarom, hogy bármi közük is legyen egymáshoz. 

Egy kihalt területre vezettek, egy puszta síkságra. Amerre a szem ellátott, emberek álltak, vagyis hogy pontosabb legyek, vadászok. Nyilvános kivégzést kívántak tartani, akárcsak a középkorban. A tömeg előtt akartak végezni velem, ami az egészet még szörnyűbbé tette. Azt kívántam, bár tényleg elnyelne a föld.

Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy fordított helyzetben én vajon mit tennék. Ha egy vadásztársamat végeznék ki, végig tudnám nézni? Képes lennék rá? Nyugton tudnék maradni egész idő alatt? Abban biztos voltam, hogy mindent megpróbálnék. Beszélni a Tanáccsal, esetleg magam mellé állítani a vadászokat, hogy közösen érvényesíteni tudjuk hatalmunkat. Talán ezt tenném.

Elgondolkodtam a szökés lehetőségén, hiszen nem ilyen halált képzeltem el magamnak. Harcos vagyok, és ha választanom kéne, inkább csatában esnék el. Tisztában voltam vele, hogy nem jutnék messzire, de úgy éreztem, egy próbát megér. Nem hagyhatom, hogy ilyen szánalmas halált halljak. Tudtam, hogy Isten sem ilyet szán nekem. Mire a megadott helyre érkeztünk, már mindent kiterveltem. A közvetlen közelemben csak hat vadász volt, és persze Michael. Gyorsnak kell lennem, ha túl akarom élni ezt az egészet, amire nincs garancia, mégis minden erőmmel erre összpontosítottam. Szemeim előtt csak a cél lebegett, tisztán láttam magam előtt a csodaszép kishúgomat, Jasont, a gyönyörű Cullen villát, az ott lakókat, Emmát, és persze a farkasokat. 

Nem vagyok ember, de ugyanolyan erősen él bennem is a túlélés ösztöne, hogy bármit megtegyek, csak kijussak innen. Valamint a becsületemért is ki kellett állnom, de ezt mellékesnek éreztem abban a pillanatban. Folyton csak az járt a fejemben, hogy szívódjak fel, és tűnjek el olyan gyorsan, amennyire csak lehet. 

A Tanács tagjai húsz méterre álltak tőlem, és a meglepetés ereje a kezemben volt. Senki sem számolna ilyen nyílt lázadással, mint amilyet kiterveltem. Ilyenre még nem volt példa, bár nyílt kivégzésről sem hallottam igazán. 

Vártam. Vártam a legmegfelelőbb pillanatra, miközben a környéket és az embereket vizsgáltam. Julia néni beszédet tartott, amire képtelen voltam figyelni, egyre csak a környezetet pásztáztam és Michaelt, bár próbáltam természetesen viselkedni, de őszintén szólva, gőzöm sem volt, hogy kéne természetesen viselkedni egy ilyen alkalomkor. A földet kéne kémlelnem, és kerülni a szemkontaktust a csalódás és a fájdalom miatt? De tudtam, ha nem szöknék meg, akkor sem tennék így. Emelt fővel távoznék az élők sorából, gyilkosaim szemébe nézve, remélve, sosem felejtik el ezt a pillanatot.

Azt bántam a legjobban, hogy nem köszönhettem el Emmától. Féltettem, de nem tartottam fent annak a valószínűségét, hogy bármi baja is esne. Annyit sikerült kiszűrnöm Julia néni szavaiból, hogy Emmát elfogadták teljes jogú vadászként, és nem teszik újra próbára. Miért is tennék? Teljesítette a feladatát, az nem az ő hibája volt, hogy hirtelen a semmiből termett ott egy másik, akiben teljesen biztos voltam, hogy nem a begyűjtés miatt volt akkor ott. Ha az nem okoz galibát, minden a helyén lenne, és talán még mindig Emmát ünnepelnénk. 

Tartottam attól, hogy Emma miként reagálna a halálomra, és a kivégzés tényére. Biztos voltam abban, hogy saját magát okolná, pedig ez nem igaz. Azt kívántam, bár mi is rendelkeznénk olyan képességekkel, mint a vérfarkasok. Annyira el akartam mondani neki mindent. A tervemet, hogy erről az egészről nem ő tehet, és hogy mennyire szeretem őt. Megkérném, hogy legyen erős, és vigyázzon Lissára és Jasonre, meg persze a Cullen családra. Utasítottam volna, hogy éljen, és egyszerűen csak legyen boldog. De nem tudtam, nem volt lehetőségem erre.

Éreztem, hogy mindjárt lépnem kell, hogy Julia néni hamarosan befejezi szónoklatát, és a szívem egyre hevesebben vert. Izgultam és féltem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy legyűrjem a testem remegését és összpontosítsak. Tudtam, hogy erősebb vagyok, mint egy átlagos vadász. Csakhogy itt hatan voltak. Nem akartam senkit megölni, csupán harcképtelenné tenni őket. Más módszerekhez kellett folyamodnom velük szemben. Nem használhattam a tüzet sem, hiszen nem érne semmit, és a pajzsot sem. Önmagam védelmére nem tudom használni. Csak a gyorsaságomban és az erőmben bízhattam. De bennem volt a félsz, hogy mi van, ha mégsem sikerül. Gyorsabb lenne megölni őket, mint akkora ütést mérni rájuk, hogy elájuljanak. Az túlságosan macerásnak tűnt ebben a pillanatban. Ha gyors vagyok, kettőt-hármat egyből le tudok szedni, mielőtt reagálni tudnának. Ez kapóra is jött, ugyanis szorosan mögöttem álltak, és korlátoztak a mozgásban. Aztán, mielőtt az erősítés ideérne, el kell intéznem a maradék hármat, és Michaelt. Vagyis az utolsót nem szükségszerű, hiszen nem tud kárt tenni bennem. 

Elszánt voltam, már késő meghátrálni. És akkor, amikor már majdnem megmozdultam, Michael hirtelen felém fordult, és szemei rabul ejtettek, nem tudtam elszakadni a pillantásától. Ez két szempontból is szokatlan volt. Először is, eddig folyamatosan kerülte a szemkontaktust, képtelen volt rám nézni még azon ritka pillanatokban is, amikor hozzám, vagy rólam beszélt. És ami a legfurcsább, az egész olyan volt, mintha megérezte volna, hogy mire készülök, ami kész lehetetlenség. Ő pedig csak nézett és nézett, úgy éreztem, képes mindent kiolvasni belőlem, és nyitott könyv vagyok számára. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, a szeme csillogott – méghozzá nem a könnyektől –, és nem tudtam mire vélni ezt a változást. Olyan volt, mint régen, amikor még úgy éreztem, bármiben számíthatok rá. Teljesen összezavart, nem értettem, mit akart ezzel elérni. Talán tudja, mire készülök, és azt akarja, hogy álljak le? De honnan tudhatja? Esetleg arra ösztönöz, amit tervezek? Hogy szökjek meg? Láthatta az arcomon egy pillanatra a zavart, de összeszedtem magam, és ismét magamra erőltettem a szokásos közönyt, amivel azután díjaztam őt, hogy kirángatott a pincéből.

Elkaptam a tekintetem, és újra gondoltam, mit is kéne tennem. Próbáltam nem arra gondolni, mit várna el tőlem Michael. A saját utamat kell járnom, és nem engedhettem meg, hogy akárcsak egy pillanatra is kizökkentsenek és megzavarjanak. Tökéletesen kellett összpontosítanom a céljaimra. Így hát nagy levegőt vettem, és Sonját – azt hiszem így hívták –, aki a hátam mögött állt, gyomorszájon ütöttem, majd rátapostam egy másik vadásztársam lábára, és a könyökömmel orrba vertem. Elengedtek, és mielőtt reagálhattak volna, elbántam a harmadikkal is. Az egész egy röpke pillanat volt, használtam a gyorsaságomat, illetve az erőmet, és mielőtt feleszméltek volna, már csak Michael állt velem szemben. 

Halványan elmosolyogta magát, és azt suttogta: mascara?

Jason szemszöge:

Alice vezetett minket, és észvesztve futottunk utána, remélve, még időben odaérünk. Nem tudtam elhinni, hogy újra elveszíthetem őt, hogy meg akarják ölni azok, akikhez tartozik. Nem tudtunk, és nem is lett volna időnk Emmával beszélni a történtekről, ami még inkább aggodalommal töltött el minket. A farkasok is csatlakoztak hozzánk, Colin ugyanúgy aggódott szerelméért, mint én Daisyért. Annyi különbséggel, hogy az ő barátnője nincs veszélyben. Könnyen tartották az iramot, nem kellett bevárni őket. Megőrültem volna, ha mégis. 

A gondolataim kuszák voltak, és még gyorsabb tempóra akartam váltani, de fogalmam sem volt, merre kéne mennem. Hiába a vámpírképesség, még nem éreztem őt. Magamban fohászkodtam, hogy érjünk oda időben. Szerencsére Alice ezekből a látomásokból pontosan tudta, merre kell mennünk, és Daisy minden lépését és elhatározását nyomon tudta követni. Mintha jeleket küldene nekünk, hogy megtaláljuk őt. Nem érdekelt, hogy a halálba kell rohannom, a vadászok színe elé, csak az foglalkoztatott, hogy megtaláljuk, és megvédjem bármi áron. Még idegességemen keresztül is éreztem azt a mérhetetlen hálát a Cullenek iránt. Ők voltak a családom, és Daisyt is aként tekintették. Nem volt kétséges, hogy elkísérnek, és segítenek, pedig mindegyiküknek sok vesztenivalója volt.

Nem tudtam volna megmondani, hány óra van, hogy mióta vagyunk úton, vagy hogy mikor faggattuk ki Alice-t. Azután minden olyan gyorsan történt, és a gondolataim szerteszét állnak még most is, nem tudok tisztán gondolkodni.

Egy újabb látomás zavarta meg utunkat, így amennyire csak tudtunk, gyorsítottunk. Már közel voltunk, és benne volt a pakliban, hogy megéreznek minket. Edward és Jasper ragaszkodott, hogy ötöljünk ki egy tervet, mert ostobaság lenne csak úgy beállítani, és megöletni magunkat. Igazat adtam nekik, de ehhez már tényleg nem volt idegzetem. Nem tudtuk még most sem, hogy pontosan hogyan is működik a vámpírvadászok képessége. Tapasztalhattuk, hogy Emma és Daisy megérezték a közelükben lévő vámpírokat, és a nomádok támadásakor, mintha transzba estek volna, nekik is egyfajta látomásuk volt, ami megmutatta nekik az időt, a helyszínt és az áldozatot. 

Rengeteg időm volt ezen gondolkozni, mégis vannak még homályos részletek. Tudtam, hogy régebben, ember korában, amikor azt hitte, halott vagyok, éjszakánként különös álmai voltak, mintha megálmodta volna a jövőt. Később, mikor vadász lett, ez felerősödött benne, és immáron nemcsak álmaiban láthatta a gyilkosságokat. De azt még most sem tudjuk, hogy mikor éreznének meg minket. Nem tudjuk, hogy lesz-e látomásuk, mert nem terveztünk mészárlást tartani. Vajon ilyenkor is megéreznek minket? Egyikünk sem tudta a választ ezekre a kérdésekre, pedig fontos lenne tudnunk, mennyi időnk van.

A szívem – ha még ember lennék – hatalmasat dobbant volna, amikor megéreztem az illatát. A szél pont felénk fújta, és minden erőmet összeszedtem, hogy megszaporázzam lépteimet. Csak Edward tudta tartani az iramot, de csak az járt a fejemben, hogy látnom kell, és vajon épségben van-e. Sikerült megváltoztatnia a jövőjét, elmenekült a kivégzése elől.

Amikor megpillantottam, majd’ a földbe gyökerezett a lábam, de egy láthatatlan kapocs egyre erősebben húzott Daisy felé. A haja zilált volt, alig kapott levegőt, és látszott, nem bántak vele valami jól. A düh ismét elfogott, és minden vágyam az volt, hogy elbánjak azokkal, akik ezt tették vele. Senki sem nyúlhat hozzá! Ő is észrevett, elmosolyodott, és a nyakamba ugrott.

Hosszú pillanatokig csak ölelkeztünk és csókolóztunk, képtelenek lettünk volna elengedni egymást. Azt kívántam, bárcsak megállna az idő, és örökké így maradhatnánk. Edward hangját tompán hallottam, minden érzékemet Daisy foglalta le, egészen addig, míg hátrébb nem húzódott.

- Miért jöttetek ide? – kérdezte, és mérgesen a csípőjére tette kezeit. Imádtam ilyenkor, de most csak feldühített. Az életéről van szó, és nem örül neki, hogy szeretjük és érte jöttünk? – A nyomomban vannak, és most már ti is veszélyben vagytok. Az istenit, pontosan ezt akartam elkerülni már az elejétől kezdve – folytatta dühösen, és közben hevesen mutogatott összevissza. – Sietnünk kell, nem találhatnak meg minket! – adta ki az utasítást, és megragadott a karomnál fogva, és erősen húzott maga után. Nem mondtunk semmit, csak utána indultunk. Mindenki igazat adott neki, ő most már szökevény. Először biztonságba kell helyeznünk őt. A lényeg, hogy itt van velem, és minél hamarabb fel kell szívódnunk.

Daisy szemszöge:

Végre sikerült meggyőznöm őket, hogy álljunk tovább, nem vesztegethetjük az időnket, hiszen minden perc fontos. A farkasokkal nem volt könnyű, de biztosítottam őket, hogy Emmának nem eshet bántódása. Ebben biztos voltam, hiszen még csak kommunikálni sem volt lehetőségünk, tudhatják a Tanács tagjai, hogy nem vett részt semmilyen formában a szökésemben. 

Utolérhetnek minket, és akkor nem marad esélyünk. Túlerőben vannak, mind meghalnánk. Ezt nem engedhettem meg. Ha kell, az életem árán megvédeném őket, ezzel már régóta teljes mértékben tisztában voltam. Most mégis, egy kis hang azt súgta, helytelen volt amit tettem, hogy nem kellett volna megszöknöm, hiszen ezzel csak a családomat sodortam bajba. Nem csak a Culleneket, hanem a testvéremet, Emmát, és hát, Michaelt is. Nem akartam, hogy akárcsak az egyiküknek is baja essék, nem tudnék ezzel a tudattal élni. Minden az én hibám.

Hirtelen fékeztem le, és ezzel visszarántottam Jasont is, hiszen egymás kezét fogtuk egészen idáig. Rettegés futott végig rajtam, és hátrafordultam. A tájat kémleltem, de semmit sem láttam, és nem is hallottam.

Féltem. Hogy elkapták Emmát, és valamilyen elmebeteg módszerrel rajta állnak bosszút. De ő tényleg semmiről sem tehet, még csak a tervemről sem tudott, nem avattam bele soha, semmi ilyesmibe. Michael és én, korábban a Tanács megdöntését terveztük, de nem avattuk be, nem akartuk bajba sodorni. Mégis, tudtam, hogy valami nincs rendjén.

Rettegtem, és rossz érzésem támadt. Csak sokára reagáltam a többiek mi a baj, és történt-e valami aggódó mondataira. Megvetettem a lábaimat, és nem engedtem, hogy Jason elvonszoljon. Lefagytam, és egyre nehezebben kaptam levegőt.

- Valami nincs rendben, túl nagy a csend – mondtam, szokatlanul mély hangon, alig ismertem rá. – Már rég utol kellett volna érniük minket. Érzem, hogy valami baj van. Vissza kell mennem.

Szavaimra Colin azonnal reagált, és mellém állt, ezzel kifejezvén, velem van. Hát persze, neki az a legfontosabb, hogy Emma épségben legyen. Még örültem is, hogy nem rohan vissza fejvesztve és meggondolatlanul. Ujjaimat selymes bundájába fűztem, felnézett rám, és tekintetünk összekapcsolódott. Tudta, mit akarok, vagy legalábbis sejtette…

- Arról szó sem lehet, ne csinálj ostobaságot! – förmedt rám Jason, és hirtelen lépett elém, szemei veszélyesen csillogtak. Készen állt volna leütni és hazáig cipelni. Láttam rajta. Mindentől meg akart óvni, mint ahogy én őt. A tervem már kezdett körvonalazódni a fejemben, de egyedül képtelen lettem volna véghezvinni. 

- Tudom, mit csinálok, és nem vagyok ostoba.

- Daisy, Jasonnek igaza van. Nem mehetsz vissza, veszélyben vagy – nézett rám Jasper, Alice és a többiek pedig bőszen bólogattak. Nem lesz ez így jó.

- Csak nekem van esélyem visszajutni, sikerülhet.

- Daisy, hagyd már abba! – ragadott meg idegesen Jason a csuklóimnál fogva, és erősen szorította őket. Piszkosul fájt, de nem mutattam jelét. – Nem mindig neked kell megmenteni a világot. Ne hősködj! Csak túlreagálod, az Istenit. Nincs indokuk, hogy bántsák Emmát. Feleslegesen akarsz visszamenni, ez kész öngyilkosság. Kérlek, értsd meg – folytatta lágyan, és kezeit az arcomra fektette. Szerettem őt szívem minden szeretetével, de képtelen lettem volna azzal a tudattal élni, hogy bajba sodrok mindenkit. Amíg ezt nem zárom le, senki sincs biztonságban. Lehet, hogy bujkálnunk is kéne, de én nem akarok egy örökkévalóságig rejtőzködni, így lépnem kellett.

Ajkaimat az övére nyomtam, és lágyan megcsókoltam. Próbáltam minden érzelmemet megmutatni neki, és még közelebb vontam magamhoz. Jason még szorosabbra fűzte karjait derekamon, melyek szinte égették a bőrömet. Ilyenkor furcsa volt elhinni, hogy ő már vámpír. Ugyanolyan érzés, mint régen, csak a teste hőmérséklete más, most mégsem éreztem. Már-már görcsösen kapaszkodott belém, sejtette, hogy ez a búcsúcsókunk. Nem akartam abbahagyni nyelvünk játékát, mégis elhúzódtam, és azt suttogtam, szeretem. Mielőtt bármit is reagálhatott volna, minden erőmet összeszedve meglendítettem a karomat, ő pedig több métert repült hátra. Megfordult a fejemben, hogy tüzet vonok köré, de volt egy olyan érzésem, nem foglalkozna vele, és megpróbálna átvágni rajta. Nem akartam megölni, bár így is felemésztett a bűntudat, hogy ennyi fájdalmat okoztam neki. Sosem fog megbocsájtani nekem ezért a tettemért, és azért, amit tenni készülök, de ha mégis, én biztos nem. Bármit csinálok, valakinek fájdalmat okozok, vagy baja esik. Elegem van már ebből!

- Csak hagyjatok elmenni – néztem rájuk könnyes szemekkel, és kezeimet felemeltem, pont úgy, mint amikor tüzeskedni készülök. Ismerték már ezt a mozdulatot, és nem reagáltak rá.

- Akkor engedd, hogy veled menjünk – kérte Bella, és felém lépett.

- Nem lehet, sajnálom – feleltem, és egy lépést hátráltam. – Egyedül még tudnék hatni rájuk, de ha velem vagytok, semmi esélyem. Csak még nagyobb zűrt kavartok. Ti sem jöhettek – fordultam a farkasok felé, és nem reagáltam Colin figyelmeztető és egyben fenyegető  morgására. – A Tanács még csak a létezésetekről sem tud, ha velem jöttök, kitör a káosz. Nem akarhatod, hogy emiatt baja essék Emmának. Így lesz a legjobb, egyedül kell mennem. Erős vagyok – tettem még hozzá bizakodva, és visszafordultam kedvenc vámpírjaim felé.

- De ennyire nem – szúrta közbe Emmett mogorván, és valóban igaza volt.

- Van egy tervem – pillantottam rájuk, és megengedtem magamnak egy igen halovány mosolyt. Erre igazán nem volt időm, vissza kellett mennem olyan gyorsan, amennyire csak lehet. De tudnom kellett, bízhatok-e bennük, vagy hogy ők bíznak-e bennem eléggé.

- Épp ettől féltünk – tette hozzá Rose gúnyosan, de láttam rajta, hogy aggódik. Ő sem akarta, hogy visszamenjek, mert bizonyos szinten megkedvelt. Én is szerettem őt, habár sosem fog olyan közel állni hozzám, mint Bella vagy Alice. Mindenkihez kötődtem. A beszólásán talán meg kellett volna sértődnöm, de ezt sem vettem fel. Tiszta fejjel kellett megterveznem a továbbiakat. 

- Ez most egy jó terv, nem leszek egyedül. Az évek során sok vadász barátom lett.  – Erről a számról meg is győződhetek nemsoká. Már majdnem latolgattam és elmerengtem, mennyire lehettem korábban sikeres ebben, és hogy kiket bánthattam meg az idők során, akik nyugodt szívvel végignéznék a halálomat. De ezt nem tudtam megmondani. – Visszajövök, visszajövünk, ígérem. De csak akkor fog sikerülni, ha bíztok bennem, és nem jöttök utánam. Szeretlek titeket, mindegyikőtöket.

Ezzel a végszóval megpaskoltam Colin hátát, s hátraarcot vettem. Azonnal futásnak eredtem, és tudtam, Colin mindent megtesz, hogy megállítsa Cullenéket, és persze Jasont. Emiatt pedig a falka többi tagjának is ezt kell tennie, ugyanis mindig, minden esetben ki kell állniuk egymásért. Egy mindnekiért, mindenki egyért.

Nehéz volt otthagynom őket, a sírás szorongatta a torkomat. A túlélés most viszont mindennél erősebben uralkodott bennem, az volt az egyetlen vágyam, hogy betarthassam az ígéretemet, és épségben visszaérjünk. Ha mégis elbukok, hát mindenki csalódni fog bennem. Mindenkit hitegettem, és nemcsak a farkasoknak, és a vámpíroknak, de a húgomnak, az egyetlen húgocskámnak is hazudtam. Nem akartam, hogy ez történjen, de nem tudtam mi lesz ezek után. A tervem nem szólt idáig, elakadt valahol az elején. Kisebb vázlatpontok azért még voltak, de nem tudtam, hogy fogok átívelni egy-két akadályt. A legjobb tervek viszont mindig a pillanatban születnek. Reméltem, ez most is így lesz.

Jason szerint csak hősködök, és amit tenni készülök, helytelen. Mégis ezt éreztem helyesnek, ezt az utat kellett kijárnom. Tudtam, hogy valami nincs rendben, és féltettem Emmát. A Tanács első dolga az lett volna, hogy utánam küldik a többi vadászt, ám ezt valamiért nem tették. Muszáj volt kiderítenem, hogy miért.

Hős lennék? Semmiképpen. Ostoba? Minden bizonnyal. Mégsem fordultam vissza, bár egy kis hang azt súgta, tegyem meg. Talán kerestem a veszélyt, és nincs az az épeszű ember, aki visszamenne oda, ahol meg akarták ölni. Valóban ostoba vagyok, de ez volt a kötelességem, ami elől nem menekülhettem.

Jason szemszöge:

Nem tudom, hogy csinálhatta Daisy, lehet, hogy ez is valami vadász dolog, de az egész olyan volt, mintha elájultam volna. Hosszú pillanatokra elsötétedett minden, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy eltűnt, már nem volt sehol. Őrjöngve próbáltam utána menni, de a farkasok mindent megtettek, hogy megakadályozzanak benne.

Rettenetesen dühös voltam rá, hogy ilyen makacs, és kész a halálba futni a meggondolatlansága miatt. Túlságosan szerettem, mégis úgy az arcába kiáltanám, hogy megőrült. Csalódott voltam, és egyben mérges is, amiért csak így eldobott magától, és elhagyott. De túlságosan régóta ismertem, hogy tudjam, ő ilyen, ez ellen semmit sem tudok tenni. Nem akartam, és képtelen voltam megérteni, miért is akarja ilyen elszántan és ostoba módon lezárni ezt az egészet. Talán csak tiszta lappal akart indítani és új életet kezdeni? De hiszen erre más megoldások is vannak! Igenis képesek lennénk boldogan élni mindenfajta bujkálás nélkül, csak még óvatosabbnak kéne lennünk. Nem kéne folyton a hátunk mögé néznünk, és különben is, ott van Alice. A látomásai valahogy ráhangolódtak a vadászokra, és Edward szentül hiszi, anno, amikor Daisy megmenekült, azért látta őt, mert meg kellett menteniük, hogy segíthessenek neki, és kiteljesedjen az ereje. Nem kellett volna félnünk semmitől és senkitől. 

Legszívesebben kidöntöttem volna a környék összes fáját, de nem akartam elpazarolni az erőmet. Én bizony nem fogom magára hagyni Daisyt, bármennyire is meggondolatlan volt. Erővel nem sikerült hatnom a farkasokra, de Colin szerelmét kihasználva, szavakkal meggyőztem. Ugyanabban a helyzetben voltunk, erre rá kellett jönnünk.

Nem volt időnk segítséget kérni, csak magunk voltunk. Ugyanakkor Cullenék szó nélkül követtek, holott úgy gondolták, ostobaság.