A sors iróniája - 23. fejezet

"Szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél előbbre valónak ítéljünk - és vállalva a kockázatot, mindent föltegyünk ezekre az értékekre."

Erich Fromm

A végzet kulcsa

Daisy szemszöge:

Mit ne mondjak? Rendesen meglepődtek, amikor megpillantottak. Eleinte láttam a döbbenetet és a hitetlenkedést a tekintetükben, majd az értetlenséget. Meg is értettem őket, a helyükben biztos lettem volna abban, hogy sosem jövök vissza. Hülye lennék, ha ezt tenném. És lám, itt voltam. Minden vadász, aki esetleg drukkolt nekem, most ezt gondolta. De ők nem értik, hogy valójában miért jöttem vissza.

Ezt az egészet csak a családom miatt tettem, hogy ők biztonságban legyenek, de ezt nem mondhattam el nekik. Csak szerettem volna, ha nem kell amiatt aggódnunk, mikor találnak ránk, és mi lesz, ha nem leszek ott, hogy megvédjem őket. A hideg kirázott a gondolattól, hogy valamely vadásztársam akárcsak kezet emeljen rájuk. Biztos voltam abban, hogy legyen szó bárkiről is, letörném a karját.

Sokkos állapotuk lévén nem támadtak rám, így közelebb merészkedtem, egészen addig, míg nagymamám elém nem került. Nem tudtam, mire számítsak tőle, mégis határozottan néztem őt, miközben tekintetemmel Michaelt kerestem, de sehol sem találtam.

- Öljétek meg – kiáltotta Julia néni, de szerencsémre senki sem moccant. Hatalmasat nyeltem, nem tudtam mit kéne tennem. Valahogy le kéne nyugtatnom a kedélyeket, és lebeszélnem őket erről. – Mire vártok még? – folytatta tovább indulatosan és feldúltan.

Társaim még jobban elbizonytalanodtak, és nem tudták, mit kéne tenniük. Ezt próbáltam kihasználni.

- Kérlek titeket, hallgassatok meg, mielőtt valami meggondolatlanságot tesztek. Szerintetek megérdemlem a halált csak azért, mert a dolgomat tettem? – kezdtem bele hirtelen a szónoklatomba, és olyan hangosan kellett beszélnem, amennyire csak tudtam, ugyanis Julia néni kiabálása már-már elnyomta az enyémet. Én csak tovább folytattam, remélvén, képes leszek rájuk hatni. Ők voltak az utolsó reményem. – Tudom, hogy helytelen volt közbelépnem, de nem hagyhattam, hogy Emmával, a tanítványommal, a legjobb barátnőmmel valami baj történjék. Mind tudjátok, milyen érzés elveszíteni valakit… ha képesek lennétek rá, hogy megmentsetek egy rászorulót, ti mit tennétek? Elfordulnátok, és hagynátok meghalni? Nem, ezt kétlem. Ezért vagyunk mi vadászok, hogy védelmezzük és megmentsük az embereket. 

- A vadászoknak követniük kell az utasításainkat. Ez így működik. Tudtad jól, hogy nem avatkozhatsz közbe következmények nélkül, te mégis megtetted. Innentől kezdve nem értem, mi itt a meglepő – mondta még Julia néni.

- Meglep, hogy ennyire nem viselitek szíveteken az emberek életét. Meglep, hogy ennyire nemtörődömök vagytok – vágtam vissza, és a Tanács tagokra pillantottam. – Ez az egész nem fair. Mind tudjátok, hogy szabálytalan volt Emma vizsgája – folytattam, és figyelmemet ismét a tömegre fordítottam. – Több vámpír volt ott, mint amennyit a begyűjtésen szereztünk. Emma elintézte őket, amivel a vizsga hivatalosan is véget ért. Azzal, hogy megöltem a vámpírt, csak a társamat mentettem meg, aki ekkorra már valóban vadász volt, mert megfelelt a követelményeknek.

- Addig nem hivatalos vadász, amíg ezt nyilvánosan ki nem jelentjük.

- Ugyan már, ez csak szőrszálhasogatás. Hát nem veszitek észre, hogy manipulálnak minket? Mi csak a rabszolgáik vagyunk, ennél többet érdemlünk. Mindannyian. – Ismét arra koncentráltam, hogy hassak rájuk. Tudtam, hogy a lelkük mélyén egyetértenek velem.

S ekkor a tekintetem hirtelen akadt meg Rián, és a mögötte álló férfin, Michaelön. Támadt egy ötletem, és csak reméltem, hogy működni fog.

- Csak egyetlen kérdésem lenne. Kihirdették már ki lesz Ria oktatója? Mindenki, aki már volt hasonló cipőben, tudja, hogy milyen érzés tétlenül nézni és hagyni, hogy a tanítványainkat összeeresszük pár vámpírral. Mind tudjátok, hogy erre az ártatlan kislányra is ez várna szoros határidőn belül, csak nem meritek beismerni. Ismeritek a protokollt. Tudjátok, hogy kivétel nélkül neki is ki kell állnia ezen a próbatételen. Szerintetek hagynák, hogy felnőjön, és – folytattam volna, de szemmel láthatóan ez a beszéd nem tetszett a Tanács tagjainak. Utasítást adtak, hogy öljenek meg, és úgy éreztem, vesztésre állok. Láttam a vadászok szemében a bizonytalanságot, de hozzászoktak a parancsok feltétlen teljesítéséhez. Amikor felém léptek, úgy éreztem, nekem tényleg végem, semmit sem tehetek ellene.

Emma a semmiből termett előttem, arcán olyan elszántság tündökölt, ami kis híján a frászt hozta rám. Kész lett volna eldobni az életet, hogy ennek az egésznek vége legyen, és hogy megmentsen. Ismételten összeszedtem magam, hála barátnőmnek. Rettenetesen örültem, hogy újra láthattam, és hogy nincs semmi baja. Jókor érkeztem, mert minden eszközt megragadnának, hogy kiszedjék belőle az igazat, amiről valójában nem is tudott… Ekkor jutott el a tudatomig, hogy nem szabad feladnom, ő bízik bennem, ezzel teljes mértékben tisztában voltam. Tudtam, hogy nem adhatom fel, és nem hátrálhatok meg, főleg most. Hiszen ezért jöttem ide, végig kell csinálnom.

- Látjátok, most is ők irányítanak titeket – szólaltam meg újra, de rövidesen Emma átvette a szót.

- Ne higgyetek nekik, Daisynek igaza van. Az lenne a dolgunk, hogy embereket mentsünk. Ezt kell tennünk. Emberi életeket mentünk, nem pedig elveszünk. Nagyon nincs rendben, hogyha ti nem így vélekedtek. Különlegesek vagyunk, és az erőt, amit birtoklunk… nem kényszeríthetnek minket, titeket, hogy olyat tegyetek, amit valójában nem akartok megtenni. Tudom, hogy ez fontos számotokra, kiváltképp a történtek után. Megóvunk mindenkit, nem ez az eskünk? Mi egy család vagyunk, és akit csak tudunk, megvédünk. 

A szívem hatalmasat dobbant, amikor megéreztem őket. Ide tartottak, és tudtam, hamarosan ideérnek, és mindent tönkretesznek. Fény derül, hogy egy vámpírba vagyok szerelmes, hogy Emma bevésődött egy számunkra eddig ismeretlen fajba – aminek létezéséről „elfelejtettem” szólni, és ezzel nemcsak magunkat, a vámpírok és az alakváltók életét, de Michaelét is veszélyeztetem. Ha eddig nem fellegzett be nekünk, most aztán nincs már más esélyünk. 

Elmondhatatlanul dühös voltam, amikor megéreztem Jasonék közeledését. Képtelen voltam felfogni, hogy lehettek ilyen ostobák, hogy nem tudták megérteni, ezzel mindent veszélyeztetnek. Nincs semmi esélyük a vadászokkal szemben. Nem akartam elveszíteni őket, ahhoz túl fontosak voltak. Kezdtem ismét kétségbeesni, de uralkodtam magamon.

Hamarosan a többi vadász is arra a következtetésre jut, mint én, és támadásba lendülnek ellenük. Pillanatokon belül elszabadulna a pokol. Emma is érezte, amit én. A bevésődés következtében azt hiszem, képesek lennének több szár mérföldről egymásra találni. 

Megfogtam barátnőm kezét, és megszorítottam azt. Rám emelte a tekintetét, és reméltem érti, mit szeretnék tenni. Tökéletesen megértettük egymást, holott nem is beszéltünk. Egymás szeméből olvastuk ki a kérdéseket és a válaszokat.  A szerelem és a szeretet vezérelt minket. Ez az egész kulcsa.

A vadászok pillanatokon belül észlelték a veszélyt, megérezték a közeledésüket. Mindenki rájuk koncentrált, könnyűszerrel elmenekülhettünk volna, jelen körülmények között fel sem tűnt volna nekik. Mi mégis eléjük álltunk, és megpróbáltuk megfékezni őket. Meglepetten emelték ránk a tekintetüket, amikor elálltuk az utat.

- Mi a franc? – kiáltott fel egyikük rémülten, amikor meglátta a farkasokat. Valóban rémisztő látvány volt nézni a közel velünk egymagasságú állatokat. Háttal álltam nekik, de biztos voltam abban, hogy a helyükben én is megijedtem volna. Nem akartam megfordulni, úgy éreztem, ha Jason szemébe nézek, elveszek. Így hát társaimra meredtem. 

- Mit műveltek? – kérdezték többen, amikor egy tapodtat sem mozdultunk előlük. Páran megpróbáltak arrébb taszítani minket, mások csak mozdulatlanul álltak.

- Nem bánthatjátok őket, ők a családom – kiáltottam, és védelmezően szorosan eléjük álltam.

- Ne nevetess már, ezek vámpírok – szólt közbe Eva Mendez, aki világ életében szívből gyűlölte ellenségeit.

- Tisztában vagyok vele, de szeretem őket.

- Ugyan már, ez ostobaság. Ők az ellenségeink – folytatta tovább, s összehúzta szemöldökeit, ahogy próbálta megfejteni a körülötte zajló dolgokat. Semmit sem értett.

- Tudom, nem vagyok hülye – förmedtem rá, és nagyot nyeltem. Gőzöm sem volt, hogy ezek után merre fog kanyarodni a beszélgetés menete.

- Ők nem a családod, mi vagyunk azok! 

- Igazán? – kérdeztem, és felnevettem minden jókedv nélkül. – Ha mi valóban család lennénk, nem tennétek ilyet, kiálltatok volna értem, és nem néztétek volna tétlenül a kivégzésemet. Egy családban nem így működik. – Szinte kiabáltam a végén, és tudtam, igazam van. Hangom suttogássá halt, ahogy az utolsó szavakat mondtam: – Hozzájuk tartozom.

- Hát tényleg nem érted? Te nem tartozol ezek közzé, és ha az utunkba állsz, tényleg megérdemled a halált. Most már a sorsod ellen is harcolsz?

- A szeretteimért harcolok – feleltem, és büszkén kihúztam magam. Megengedtem Edwardnak, hogy olvasson a gondolataimban, nem akartam, hogy tönkretegyenek mindent. Szerettem volna, ha megfékezi a többieket, és segít nekünk. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, Emmával pajzsot emeltünk köréjük, ezzel próbálván megvédeni őket. Kemény és megterhelő feladat volt még nekem is, nemhogy barátnőmnek. Eddig sosem használtam a képességem ennyi ember megóvására. 

Jeffrey köré egy csapat vadász gyűlt, készen arra, hogy az életük árán is megvédjék. Most először láttam a szemében a rettegést, és ez elég tétel volt. Örültem, hogy így láttam, bármennyire is nehezemre esett bevallani. Úgy éreztem, hacsak egy pillanatra is, de fordult a kocka. Újra magam előtt láttam a sötét alagsort, ahogy körözött előttem, azt képzelvén, felsőbbrendű nálam csak azért, mert védtelen vagyok, és láncra kötöttek.

A Tanács tagjai kellő távolságban álltak tőlem, így nem igazán értettem, Jeff mit is mond nekik, de azt tisztán kivettem, hogy a hangja meg-megremegett. Magamban keserű mosolyra húzódtak ajkaim, de a valóságban rezzenéstelen arccal figyeltem mindenki mozdulatát, készen állva a legkisebb támadás lehetőségére is.

- Nem hagyhatjuk, hogy egy számunkra idegen faj rettegésben tartson minket. El kell pusztítanunk mindet, hogy egyszer s mindenkorra újra béke álljon be a rendszerbe. 

Emmával a szavak hallatán még inkább a pajzs megtartására törekedtünk. Koncentrálnunk kell harc közben, ha szeretnénk megvédeni őket. 

Immáron tudtam, hogy semmi sem állíthat meg attól, hogy bántsam a társaimat. Választanom kellett, és én Cullenék mellett döntöttem.

Pillanatokon belül elszabadult a pokol, és egy csapatnyi elszánt vadász termett előttünk. 

- Van más választásotok – mondtam, miközben támadóim ellen védekeztem. Emmával tökéletes összhangban mozogtunk, és védtük egymást amennyire csak tudtuk. Egy rövid pillanatra megálltam, amikor egyikük feje a kezem közt volt, és reflexből törtem ki a nyakát. Úgy engedtem el testét, mintha megégetett volna. Csak meredtem a számomra ismerős arcra, és nem mozdultam. Halványan érzékeltem, hogy a verekedés abbamaradt, és hogy Jason torkaszakadtából üvöltözik. 

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással lesz rám a gyilkolás. Késznek éreztem magam, és most mégis…

Tudtam, hogy innentől nem lesz kegyelem, a harc immáron vérre megy. Vagy mi, vagy ők. Ha szeretnék életben maradni, harcolnom kell ellenük.

A lelkemet is eladtam volna, ha megkímélhetném ettől a többieket, és persze Emmát. Nem akartam, hogy neki is ki kelljen állnia a régi családunkkal, nem akartam, hogy az elvett életek az ő lelkén száradjanak. Úgy gondoltam, nekem már úgy is mindegy, bármennyire fájdalmas is volt erre gondolni, és hogy mit tettem. Hiába áltattam magam az önvédelemmel, és hogy választanom kellett… ami történt, megtörtént, és tudtam, össze kell szednem magam, ha nem akarom, hogy megöljenek. Vagy ők, vagy mi.

Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. De sajnos ez nem egy videójáték, ahol ha megölnek, újra kezdheted az egészet. Hárítottunk, rúgtunk, és ütöttünk. Próbáltam minél tovább húzni a pillanatot, de rájöttem, ezzel csak Emmát veszélyeztetem. Ők sem kímélnének meg, nekem sem kell őket. Így hát nem tétlenkedtem, és kész voltam elvenni egy másik társam életét, amikor is Michael hangja zökkentett ki.

- Nekem lenne egy jobb ötletem, anélkül, hogy több vadászt elveszítenénk. – A hang mellé hirtelen párosult alakja is, és Julia néni fülébe suttogott. Az megdöbbenten fordult felé, tisztán látszott, hogy mérlegel, majd kijelentette a számunkra végzetes ítéletet. Törlik az emlékeinket.

Jason szemszöge:

Azt hittem, nem hallottam jól, mit is mondott az az átkozott öregasszony. Ha lehetséges ez a vámpíroknál, a fülem csengeni kezdett, és a lábaim remegtek, alig bírtam talpon maradni. Ezt nem tehetik. Nem vehetik el tőle ismét az emlékeit. Nem, hogy már emlékszik rám, ránk. Ez lehetetlen. 

Daisy bízott Michaelben, de ez a féreg elárulta. Újult erővel estem neki a pajzsnak, és bármennyire is szerettem barátnőmet, hihetetlenül dühös voltam rá, mert még most sem engedett ki alóla. Bármit csináltam, semmit sem ért. Nem tudtam mást tenni, mint ordítani és könyörögni. 

- Michael, kérlek, ne tedd! – mondta ő, és szemei csillogtak az elfojtott könnyektől. Minden erőmmel azon voltam, hogy kijussak a pajzs alól, bár tudtam mindhiába próbálkozom. Sehogy sem sikerült, az folyton csak visszalökött. Képtelen voltam felfogni, hogy megint megfosztják őt az emlékeitől. Hogy ismét kitörölnek a fejéből, mintha sosem léteztem volna.

Átharaptam volna a vadászok nyakát, akik Daisyt fogták le, a bennem lakó ragadozó készen állt rá. Vámpírméreg termelődött a számban, és láttam magam előtt, ahogy holtan, és ernyedten esnek össze. 

Colin visszaváltozott, és immáron emberi alakban kiáltozott Emmának. Tudtam, hogy amíg az ereje bírja, ő sem enged a pajzsból. Elfordította a tekintetét, és pillanatokon belül őt is lefogták.

Hatalmas morgás tört fel a torkomban, amint Michael Daisy elé ért. Már bántam, hogy nem öltem meg. Mindig is éreztem, hogy többet érez szerelmem iránt, de nem tettem semmit, mert tudtam megbízik benne, és kedveli. Ha akkor nem lettem volna olyan puhány, most nem lennénk itt. 

Hirtelen rémlett fel bennem minden korábbi emlék, ami az elmúlt hetekben zajlott. Az elmém minden erejével azon volt, hogy megmagyarázza a dolgokat, és hogy kiderüljön, mi lesz ezek után. Pontosabban egy emlékképre koncentrált, az egyik gyakorlásra, amikor is Michael ennek a módját magyarázta nekünk.

- Hogy működik ez az egész? – kérdeztük kíváncsian a nappaliban ülve.

- Nem tudom pontosan elmagyarázni. De azokra az idegszálakra hangolódik rá, amik valahogy szorosan kapcsolatban állnak a vámpírokkal. Sajnálatos módon ezek törlése néha kihat azokra az emlékekre is, amelyeknek nincs köze hozzá. Ez persze nem zárja ki, hogy mást ne lehessen kitörölni, de az hosszabb, és fájdalmasabb procedúra. Ezek az emlékek jobban elrejtőznek az elme egy eldugott szegletében. A mai napig kész rejtély az agy működése, így én sem tudom megmagyarázni, Daisy, pontosan mi történik veled. 

- És hogy csinálod ezt az egészet? – érdeklődött tovább Edward, próbálva megérteni és megfejteni Daisy emlékeinek elvesztését, és azok visszanyerését.

- Ez csak úgy jön, és sokkal több, mintsem szavakkal le tudjam írni. Szemkontaktust teremtek az alannyal, és egyszerűen kitörlöm a felesleges emlékfoszlányokat.

Akkor kíváncsi voltam a menetére, de már hallani sem akartam róla. Emlékszem Daisy mennyire aggódott Jasperért, amikor a terhes nőn, Amandán alkalmazták. Az a sikoly, és a keserves sírás sokáig üldözött, és nem hagyott nyugtot. Nem akartam, hogy szerelmem ilyen fájdalmakon menjen keresztül.

- Michael, én bíztam benned – förmedt rá kedvesem, és hangja el-elcsuklott. – Kérlek, ne csináld ezt. Nem teheted ezt velem. Nem akarom újra elveszíteni a szerelmemet, a testvéremet és a családomat. Ezt nem teheted. Ezt nem tehetitek – kiáltotta, és tekintetét végighordozta a tömegen. – Már eleget szenvedtünk, kérlek, engedj elmenni minket.

- Nem tehetem. A te érdekedben teszem – válaszolta, és felénk fordult egy röpke pillanatra. Kivillantottam fogaimat, de nem reagált a fenyegetőzésemre. Szép is lett volna, ha hat rá. Be voltam zárva, mintha egy állatkertben lennék.

- Te rohadt áruló! Te voltál a legfőbb bizalmasom, hittem benned!

Kétségbeesésemben először győzködtem, majd megfenyegettem Jaspert. Követeltem, hogy a képességével üsse ki Emmát, és reméltem, Daisy egyedül nem tud majd kellően koncentrálni. Ha időben kijutunk, megmenthetjük őket, és megölhetem Michaelt. De rájöttem, hogy ezzel csak veszélybe sodornánk őt. Vagyis én nem értettem egyet, Edward próbálta a fejembe vésni ezt az ostobaságot, de Colin határozottan elenne volt a javaslatomnak, így a farkasok is. Ez egy patthelyzet…

Még ilyen távolságból is tökéletesen láttam, amint kényszerítik Daisyt, hogy Michael szemébe nézzen. Tudtam, mi következik…

Emma szemszöge:

Sosem hittem volna, hogy Michael elárul minket. Megbíztunk benne, minden titkunkat elmeséltük, és mindent tudott az alakváltók létezéséről. Ezzel veszélyeztettem Colin életét. Ó, Colin. Mi a fene ütött belé, amikor ide jött? Érkezése óta nem mertem rá nézni, mert féltem, amint a szemébe nézek, elgyengülök és a karjaiba menekülök. 

Féltem, hogy Daisy segítsége nélkül nem tudom tartani a pajzsot, hiszen ő ezerszer erősebb nálam. Kezdtem fáradni, és nem tudtam, mi lesz ezek után. Bíztam a kötelékünkben, a bevésődésben. Hogy lesz olyan erős, és ellenáll Michael erejének. Hiszen ez nem egy mindennapi szerelem, annál sokkal több.

- Segítsetek már! – kiáltottam, és lábaim a magasba lendültek, ahogy megpróbáltam kiszabadulni. Nem tudtam felfogni, hogy tölthettem el annyi időt ezek között, hogy fel sem tűnt, milyenek valójában. Azt hittem, hogy szereztem pár barátot a vadászok közül, de senki sem állt ki értem. 

Pontosan tudtam, milyen érzés az emlékek törlése. Mintha egy kéz markolná az agyunkat, és próbálná összeroppantani. Senkinek sem kívántam, még az ellenségeimnek sem. Amint Daisy szeme üvegessé vált, felrémlett bennem a fájdalom, amit egyszer már én is átéltem, és fogok is hamarosan. Újult erővel küzdöttem a karok ellen, de azok még szorosabban tartottak. Önkéntelenül idéztem magam köré a tüzet, de komolyabb sikert így sem értem el. Ugyan meglepődtek fogva tartóim, és enyhült a szorításuk, mégsem volt annyi időm, hogy kiszabaduljak. A lángok egy pillanat alatt szertefoszlottak, és velük együtt a reményem is.

Láttam, hogy Daisy keményen küzd, és szemébe visszatért az élet, de Michael mindannyiszor megakadályozta benne. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy barátnőm ellenkezik, így még közelebb lépett. De ő tartotta magát az erővel szemben, és képes volt még annyira koncentrálni, hogy tartsa a pajzsot. Ha lett volna időm, elképedtem volna ettől az elszántságtól, de minden erőmmel azon voltam, hogy hassak a többiekre. Ha barátnőm képes ennyire ellenállni, nekem is meg kell tennem mindent, hogy megvédjem a szeretteimet.  Egy futó pillantást vetettem Colinra, és mikor észrevettem, hogy végig engem néz, összeszorult a torkom. Tudtam, hogy nem kellett volna, csak erőt akartam nyerni a látványából. A szívem mégis összefacsarodott, és mikor kérlelt, hogy engedjem el, szemeim könnybe lábadtak. Nem tehettem. Meg kellett óvnom őket! Nem válaszoltam neki, csak visszafordultam.

- Menj… a fejemből! – ordította Daisy, és sikerült talpra állnia, az őt hevesen tartó karok ellenére. Hirtelen mozdulattal lökte őket félre, és indult meg Michael irányába. A nagy megerőltetés miatt kezdetben bizonytalan léptekkel haladt, de sikerült összeszednie magát, és elrugaszkodva, egykori bizalmasunkra vetette magát, de nem érte el a célját. 

Julia hatalmas erővel ragadta meg, és dobta le őt a földre, mely óriási port kavart fel. Még a látvány is fájdalmas volt… 

Megdöbbentem, hogy a nagymamája ilyen nyíltan támadt rá. Tudtam, hogy Daisy képes lenne egyszerűen elbánni vele, hiszen sokkal nagyobb erővel rendelkezett, mint bármelyikünk. De nem tekinthettünk el a rokoni száltól. Mégis Daisy a legjobb ember, akit ismertem, és nem ezt érdemelné. 

Ahogy meghempergett a földön, sikerült elfordulnia az aljas rúgás elől, és elkapva a boszorka lábát, megrántotta azt. Esélye lett volna végezni a védtelenül fekvő asszonnyal, de nem tette. Megkegyelmezett neki. Mindenki lefagyva figyelte az eseményeket, és nem mertek közbe avatkozni. Kivéve Michaelt.

Próbáltam figyelmeztetni, Jason is ordított neki, hogy forduljon hátra, de amint ezt megtette, kezeit Daisy fejére helyezte. 

Sosem használta még ilyen intenzíven és koncentráltan az erejét, és nem kellett fizikai kapcsolatba lépnie az alannyal. Egyre lelkesebben kiáltoztam, felbuzdulva, mert sosem hallottam arról, hogy valakinél ne működjön az eljárás. Michaelön tisztán kivehető volt az erőlködéstől a nyakán lüktető ér, és az, hogy elsőre nem járt sikerrel, rettenetesen dühítette. De ez a lelkesedés azon nyomban elhalt, amikor Daisy éles sikítását hallottam meg.

Szenvedett. Ezt láttam, és éreztem is. A levegőt kapkodta, és lehunyt szeme mögül folyt a könny. A pajzs meg-megremegett, de még éreztem a segítségét.

- Ez az, Daisy! Nagyon ügyes vagy! Tarts ki, ne hagyd magad! Gondolj Lissára és Jasonre. Nem felejtheted el őket! – kiáltottam, és megpróbáltam közelebb menni. Csak pár lépést haladtam előre, a fájdalom, ami a karomba nyilallt, nem engedett tovább.

- Kérlek, csináljatok valamit! – ordítottam tovább, és már az én könnyeim is záporoztak. – Michael, hagyd már abba! Nem foszthatod meg az emlékeitől, a szerelmétől! 

Daisy térdre borult, és kezeivel támaszkodott maga előtt, hogy ne essen előre. Egész testében remegett, és kiáltozott fájdalmában.  

- Hagyják már abba, nem látják, hogy szenved? – Jason teljesen kivetkőzött magából, kezdett összetörni, és szinte láttam, ahogy vibrál körülötte a levegő. Ha képes lenne rá, ő is sírna. Ismét neki kezdett az őt körülvevő fal püfölésének, és nem tudtam mit tegyek. Egyre inkább arra gondoltam, le kéne engednem, ők hátha tudnának tenni valamit. – Michael, hagyd abba! Mindent önként vállalok, bármit megteszek, hogy abbahagyd! – folytatta tovább, de az említett nem reagált rá. – Engedd el, te rohadék! – Edward fogta le végül a káromkodó Jasont, és próbálta lenyugtatni őt, mindhiába.

- Hát nem értitek? – fordultam a vadászok felé, és felfedeztem a sajnálatot és a szánalmat a tekintetükben. Éreztem, hogy nem szívesen nézik végig, mégsem léptek közbe. – Szeretik egymást, miért nem csináltok valamit? Ti nem harcolnátok a szerelmetekért? Mert ők ezt teszik. Nem szabadott volna, mégis egymásba estek. A szerelmünket nem választjuk, az érzés csak úgy rád tör. Nem az a lényeg, kit szeret, vagyis hogy mit, hanem hogy megfosztjátok őt ettől. Csak ti segíthettek. – Az utolsó szavakat már félig kitekeredve intéztem a vadászokhoz, akik lefogtak.

Úgy látszik, sikerült meggyőznöm őket, mert egy hosszú pillanat múlva, a fogva tartó karok lecsúsztak rólam, és immáron senki sem állította meg, hogy nekimenjek Michaelnek. Itt volt a bizonyíték, hogy a szerelemnek ereje van, mindennél erősebb ezen a világon.

Az egész olyan volt, mint a dominó-elv. Amint szabadon engedtek, sorban hagyták ott a Tanácsot a vadászok. Volt, aki elment, és volt, aki mögénk állt. Julia és a többi tag persze mindent megtett, hogy megakadályozzák őket ebben, több-kevesebb sikerrel. – Ez vezetett a harc kirobbanásához. Az itt maradt vadászok mindent megtettek, hogy hagyják elmenekülni a többieket egy jobb élet reményében, és lefoglalták a vezetőséget. De sajnos még így is szép számmal maradtak, akikben élt az elhatározás, hogy védelmezzék feletteseinket, és persze Jeffreyt.

Michael önként engedte el Daisyt, amint feltűnt neki, hogy felé közeledek. Feltartott kézzel hátrált, és tekintetét hol rám, hol barátnőmre szegezte. Nem tudtam mennyire járt nála sikerrel, de ezt nem ússza meg szárazon, abban biztos voltam.

Még mielőtt elérhettem volna, egy kar rántotta el előlem, és lökött engem félre. Döbbenten meredtem a vámpírra, akit eddig még sosem láttam. Az ösztönöm azt súgta, támadjak rá, de a szeme megállított benne. Ugyanolyan gyönyörű borostyán színű volt, mint Cullenéknek.

- Ne – felelte halkan Daisy, és remegő kezét a magasba emelte. Döbbent tekintete meglepett, olyan, mintha ismerte volna a férfit. És ami még jobban letaglózott, hogy nem engedte, hogy megölje Michaelt. Kezdtem elveszíteni a fonalat.

A férfi csak bólintott egyet, és ellökte magától. 

Daisy szemszöge:

A fejem még most is rettenetesen fájt, olyan zavaros volt minden, és gyengének éreztem magam. Kimerültem. Mégis, amikor az aranyszínű szemekbe néztem, ez mind elhalványult. Rá kellett jönnöm, Ian sokat változott. Fekete haja még most is hosszú, a válláig ért, szakáll és bajusz keretezte ajkait. Ugyanúgy nézett ki, mint tíz éve, és mégis teljesen megváltozott.

Láttam, amint ellöki magától Michaelt, és hirtelen, esés közben állt meg a levegőben. Tudtam, mi történik, már volt részem hozzá. Ian, és társai tették tönkre az életem emberkoromban, ők tették vámpírrá Jasont, és miattuk ismertem meg Cullenéket. De ő mindig is jó volt hozzám, és megmentette az életemet. Jobb életre vágyott, és őszintén megérdemelte. 

Különös képességgel rendelkezett, képes volt az idő megfagyasztására. Én szerencsére erre is immunis voltam, mint kiderült. Segített felkelni a földről, bőre hidegsége nem töltött el kellemetlen érzésekkel, már hozzászoktam, és arra vágytam, hogy újra Jason karjai közt legyek, ha megbocsát nekem.

- Miért jöttél ide? – kérdeztem halk, rekedt hangon.

- Mindig is nyomon követtem az életed, messziről, de figyeltelek – felelte lehajtott fejjel, én pedig önkéntelenül léptem egy lépést hátra. – Szerettem volna, ha sikerül végleg kárpótolnom téged azért, amit elkövettünk ellened. Úgy érzem, addig nem tudok tovább lépni, amíg nem hozom helyre a sok rosszat, amiben részt vettem.

- Megmentetted az életem, nem kell semmit tenned. Mondtam, hogy már megbocsátottam neked. Csak magaddal kell megbékélned. Neked köszönhetően kaptam vissza Jasont. Miattad lehettünk együtt, még ha nem is hosszú időre. És ezért hálás vagyok neked – mondtam, és tétován megöleltem. – Egyébként pedig büszke vagyok, amiért átváltottál az állatok vérére.

- Nehéz volt, de megérte. – A hangneme olyan könnyed volt, mintha csak az időjárásról beszélnénk. – Ha megbocsátasz, dolgom van – intett a fejével a csatatér felé, és bánatosan rám mosolygott. Megindultam, hogy segítsek neki, de megrázta a fejét, jelezvén, semmi szükség rá. Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell végeznem a Tanács tagokkal. 

- Ismét megmentettél, és az adósod vagyok. Köszönöm – suttogtam, de tudtam, úgyis meghallja.

- Semmi szükség rá.

- De, van. Ha te nem vagy itt, mindent elvesztek, ami fontos számomra. Egy életen át hálás leszek neked.

Nem tudom, mi lett volna a kimenete az egésznek, és hogy meddig bírtam volna még erővel Michaellel szemben. Mindenesetre Ian jókor lépett közbe, és tényleg sokkal tartoztam neki. Kulcsfontosságú szerepet töltött be, ő a végzetem kulcsa. Többször megmentett, amikor azt hittem már nincs kiút és mindenkit elvesztek. 

Ian nem maradt, rám pillantott még utoljára, és elfutott. Magamban számoltam vissza, és vártam, mikor lesz minden a régi. Körülnéztem, és Jason elgyötört arca könnyeket idézett a szemembe. Megértem, ha a történtek után nem fogad vissza, bolond voltam, és nem foglalkoztam azzal, hogy fájdalmat okozhatok neki. Jobbat érdemelne nálam, mégis tudtam, mindent megteszek majd, hogy megbocsásson és visszafogadjon. 

Alice rémülten ölelte át a földön fekvő kedvesét, és eszembe jutott, ő pontosan érezte, amit én. Nem akartam, hogy más is átmenjen ezen, de amint jobban megfigyeltem őket, mindegyikük arcán ott volt a fájdalom jele. Jasper képessége rájuk is kihatott, és szenvedést hoztam rájuk.

Sok mindenkit kell majd kárpótolnom, de egy örökkévalóságom lesz rá, mert soha többet nem engedem el őket.

Michael hatalmas puffanással landolt a földön, s azonnal felé sétáltam, hogy megnézzem hogy van. Nyöszörögve ült fel, én pedig leültem mellé, és átöleltem. A lábaim már alig bírtak megtartani, így jólesett kicsit lazítani.

- Ez egy kicsit durva volt – mondtam, és halványan rámosolyogtam.

- Muszáj volt, hogy hiteles legyen. Megbeszéltük, hogy leszámolunk mindennel.

- De igazán beavathattál volna, hogy még mindig ez a terved. Azt hittem, ezt már elvetettük.

- A dolgok kissé felgyorsultak, cselekednem kellett.

- Jó, de akkor sem értem, hogy miért nem tudtál volna korábban figyelmeztetni. Egy pöcs voltál, és azt hittem, meg akarsz ölni – mondtam még, és mellkason ütöttem.

- Nem volt lehetőségem hamarabb szólni. A mascara nem volt elég segítség?

- Tudod, hogy rossz a spanyolom. Az hittem a jelszó a bohóc lesz, erre te meg valami maszkról hadováltál.

- Először is, kifejtettem már a véleményem a jelszó ajánlatodról. A bohóc béna volt.

- De aranyosak, nem értem mi bajod van velük! – kötöttem az ebet karóhoz, de ő csak megadóan megrázta a fejét.

- Ami pedig a hadoválást illeti… Álarcot jelent. Reméltem érted a célzást, és veszed, hogy igazából veled vagyok, csak elhitetem az ellenkezőjét.

- Nem igazán jött le – mondtam még, és elsétáltam.

De legalább bevált, és mindenki él és virul. A célunk korábban az volt, hogy megóvjuk Cullenéket a Tanácstól, hogy életben maradhassanak. Úgy gondoltuk, ez csak akkor lesz lehetséges, ha az emlékeim megsemmisülnek, vagy legalábbis ezt hiszik. 

Lassan sétáltam családom felé, és leengedtem a pajzsot. Láttam, amint Emma kedveséhez fut, én pedig lelassítottam, majd megálltam. Nem tudtam mit kéne tennem, féltem Jason reakciójától. De amikor elmosolyodott, hatalmasat dobbant a szívem. Immáron tudtam, hogy örökké együtt lehetünk, annak ellenére, hogy nem tartozunk egy fajba. Keresztülmentünk minden próbán, és sikerült átmennünk rajta. Felé rohantam, és zokogva a karjaiba vetettem magam.

- Bocsáss meg, kérlek! Nagyon szeretlek, Jason!

Vége