A farkas nyomában - 10. fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a frisst, sikerült befejeznem a hétvégére, remélem tetszeni fog nektek, kíváncsi vagyok a véleményetekre. A 7 komment ugyan nem jött össze, remélem ezúttal többen írtok majd. :) Jó olvasást kívánok!
Figyelem: BÉTÁZATLAN

"Ahogy mindig is hitte, a fájdalom az egyetlen, ami az embert igazán élteti. A fájdalom megmarad, míg a gyönyör mindig elillan, akár egy füstfelhő, ha megpróbálják megragadni. A fájdalom megkeseríti, de úgy tűnik, egyben össze is tartja az életet. Ráébreszti az embert, mennyire kicsi, gyenge és sebezhető is valójában. A fájdalom a legelemibb dolog, ami az embereket előreviszi, összefűzi és megmutatja, milyenek is valójában. Eszükbe juttatja, hogy csak halandók, a természet parányi részei."

Dan Schmidt

A fájdalom tornácán

Hát hogy a fenébe ne mentem volna? – Ez volt az első gondolat, ami végig futott rajtam.

Furcsa volt visszagondolni, hogy legutóbbi alkalommal – ami egyben a legelső is volt – majdnem összejöttünk. Egy hete volt, mégis éveknek éreztem. Ez idő alatt sikerült tökéletesen beilleszkednem és összekuszálni az életem. Kész kalandban volt részem, annyi minden történt velem. 

Visszagondolva Davidre visszaidéztem a pillanatot, amikor rájöttem, hogy ő az edzőm. Totálisan kiakadtam, legszívesebben elfutottam volna, vagy elsüllyedtem volna szégyenemben, mára azonban valahogy jobban kijöttünk. Sosem jött szóba a nap, amikor a sikátorban összeakadtunk, aminek kifejezetten örültem. De attól, hogy nem beszéltünk róla, még gondoltam rá párszor és csak gyaníthattam, hogy ő is így van ezzel. De kifejezetten örültem annak, amiért befejezte a magázást, és közvetlenebbül kezdtünk beszélgetni. Szörnyen zavart a beszédje és a modora, de sikerült változtatnia rajta, aminek mindenki örült az iskolából. Talán azért is történt így, mert egy borúsabb pillanatomban beszóltam neki, mennyire idegesítő is ez a szokása.

Délután izgatottam tettem-vettem a lakásban, az első dolgom az volt, hogy összepakoljam a cuccaimat. Evés közben azon gondolkoztam, hogy kéne megterveznem a napjaimat, hogy mindenre legyen időm. A sulira, Paulra és a járőrözésre. A legfontosabbról már ne is beszéljünk, az alvásról. Egy darabig bírtam volna nélküle, de ember voltam, szükségem volt a pihenésre is. Nehezen összeegyeztethető programjaim voltak, így úgy döntöttem, ledőlök egy kicsit, hiszen minden perc számított, amit pihenéssel töltök.

Később már nem tartottam ezt olyan jó ötletnek, ugyanis képtelen voltam felkelni. A telefonom ébresztője folyton csörgött, legszívesebben kidobtam volna a kukába, de túl lusta voltam, hogy ezt meg is tegyem. Egyfolytában csak szundira nyomtam, és feldúltan fordultam minden egyes alkalommal a másik oldalamra. Mikor a fejem is fájni kezdett, ingerülten keltem ki az ágyból, hogy bevehessek egy fájdalomcsillapítót. Háromnegyed óra elteltével… 

Indulás előtt a kocsimban végig néztem az összes CD-t, míg megtaláltam a tökéleteset. Szükségem volt arra, hogy dörömböljön a zene, hogy végre valami felkeltsen, és ne engedje, hogy visszaaludjak. Az ordítás és a zúzós rock tökéletes volt, bár azon nem csillapított, hogy ne legyek harapós kedvemben. 

Kiszálltam a hatalmas épület előtt, és akaratlanul is lejátszódtak bennem a korábbi események, s szemeimet a sikátor felé emeltem. Az emlékek hatására gyorsabb tempóra váltott a szívem, és besiettem. Kívülről nyugodtnak és csendesnek tűnt, valójában már zajlott az élet. Mintha egy titkos világba csöppentem volna, és a gondolat hatására izgalom futott végig rajtam, hogy a tilosban jártam. 

Elmosolyodtam, amikor megismertek az emberek. Engem, az amazon harcost. Az asztalt, ahol első alkalommal jelentkeztem és majd’ felrúgtam a srácot idegességemben, nem tudtam kikerülni, azonban most nem volt olyan bunkó, mint akkor.

- Üdvözlünk köreinkben – mondta, miközben egy papírra írt valamit. 

- Helló – köszöntem, és érdeklődve néztem végig a termen, Davidet kerestem tekintetemmel, de sehol sem találtam.

Torokköszörülésre lettem figyelmes, így visszafordultam a srác felé, kíváncsian néztem, mit akarhat. 

- Mostantól Péntekenként is jöhetsz bunyózni – mondta mosolyogva, amit nem viszonoztam, csak bólintottam, jelezvén, sikerült felfognom, amit mondott.

- Shadow, ne gatyázz már ennyit, engedd be a kis amazonunkat – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, és vigyorogva fordultam meg.

- Szia – köszöntöttem, és hatalmas mosollyal az arcomon nyomtam kezébe a táskámat, hogy ne nekem kelljen cipelnem. Megcsóválta a fejét, de ő is mosolygott.

- Shadow a neve? – kérdeztem vissza, amikor elhagytuk az asztalt, a srác felé bökve, miközben azon igyekeztem, nehogy elnevessem magam. Kezemet a szám elé tettem, és próbáltam visszafogni magam, mindhiába. A röhögés csak úgy kirobbant belőlem. 

- Igen – mondta, miközben tekintetét a ringre emelte, ahol egy nagy benga állat majdnem szétvert egy srácot. 

- Ő lesz az ellenfeled? – kérdeztem, és nem bírtam levenni róla a szemem.

- Nem, bár egyszer meg akarok küzdeni vele. Veretlen évek óta, és szeretném ezt a sikersorozatot megszakítani.

- Nekem ő kell, meg akarok küzdeni vele – mondtam, amikor megláttam, milyen erőszakosan csapta ellenfelét a földre.

Meglepetten nézett rám, majd a ringre. Szinte őrültnek gondolt, láttam a szemében, de nem érdekelt túlzottan a véleménye.

- El tudom intézni, ha tényleg ezt akarod, de nem tartom jó ötletnek. Nagyon nem.

- Tényleg eltudod? – csillogtak fel a szemeim, és kivettem a kezéből a táskámat. 

- El – mondta, és ismét a leendő ellenfelemhez fordult.

- És meg is tennéd? – kérdeztem vissza, amikor némán figyelte, ahogy készülődtem. Leragasztottam a számat a piercing miatt, úgy gondoltam, jobb lesz, ha vigyázok ezzel a pasival, nehogy tényleg kitépje, és bemelegítettem.

- Nat – megragadott a karomnál fogva. – Nem viccelek, ez egy állat. Csak egy reggeli leszel számára.

- Ne becsülj alá – vágtam rá idegesen, és kitéptem a kezemet a szorításából. Feldühített. Utáltam, ha lebecsültek, vagy ha túlságosan védeni próbáltak. Ha akarnám, péppé is verethetném magam, de az is a saját döntésem lenne. 

- Nem becsüllek alá, csak jóval régebb óta itt vagyok, láttam már őt párszor, és tudom, hogy milyen veszélyes. Volt, hogy mentők vitték el az ellenfelét, annyira szétverte. Teljesen elszállt az agya. Csak azt kérem, hogy gondold át még egyszer.

- Átgondoltam, és ugyanaz a véleményem – összehúzott szemöldökkel vizslatott, mire nagyot sóhajtottam, és azt mímeltem, mintha tényleg átgondolnám az egészet. – Sajnálom, de még mindig ezt szeretném. 

- Jól van, akkor mindjárt jövök – mondta, és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. 

Visszafordultam a ring felé, és feltekertem a bandázst a kezemre. Nem lett volna rá nagy szükségem, sosem tudott volna úgy megsérülni a csuklóm és a kézfejem, hogy komoly gondok legyenek vele, de jobb volt elővigyázatosnak lenni, és ami még fontosabb, nem akartam feltűnést kelleni. 

- Úgy nézel ki, mint aki a halálomra vár – vigyorogva fordultam felé, de láthatóan ő nem osztozott a jó kedvemen. Amióta visszajött, tulajdonképpen elég morcos volt.

- Ostobaságra készülsz – válaszolta, és elfordult tőlem, hogy ő is bemelegítsen. Majdnem felnevettem. Miért gondolta, hogy a halálomra készülök? Ez a pasi, bármennyire is nagydarab, nem árthatott nekem. Farkas voltam, az emberek világában legyőzhetetlen. 

Eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele és nem engedem, hogy elvegye a jó kedvemet. Így amikor a ringbe szólítottak a nevemen, hatalmas mosoly terült el az arcomon. 

- Merész a kis hölgy – mondta az egyik bemondó, de nem foglalkoztam vele – Jobb lesz, ha már is hívjuk a mentőket – kezdett bele rötyögve, és annyira felhúzott, hogy bemutattam neki. Sosem volt jó önuralmam, és utáltam, hogy lebecsültek vagy lenéztek, csak azért mert nő voltam… ebből nem vonhatják le azt, hogy gyenge is vagyok. 

- Lehet, hogy inkább neki kéne mentő – vágtam vissza hangosan, és az ellenfelem felé biccentettem. A bemondó hangosan röhögni kezdett, vele együtt a közönség nagy része is. 

- Szerencsétlen lány itt fog meghalni, pedig még olyan fiatal – hallottam meg a tömegből, hála a szuperhallásomnak. Próbáltam kizárni a külvilágot, nem akartam ezeket hallani. Az agyvizem teljesen felment, bármelyik pillanatban robbanhattam. 

A ringbe lépve a tömeg izgatott éljenzésbe kezdett, szívem pedig ütemes és gyors ritmusban vert. A férfi megvetően fordult felém, ekkor határoztam el, hogy nem fogom visszafogni magam. Most megtanulja, hogy attól mert nő vagyok, még simám meggatyázhatom, és meg is fogom. A tekintete minden elárult, amit rólam gondolt, én pedig mi tagadás, még jobban bepipultam. 

David odarohant a ketrechez, és hangosan kiabálni kezdte a nevem. Hátrafordultam, láttam a szemeiben, hogy mennyire aggódik, de jelenleg ez sem tudott meghatni. Majd’ felrobbantam a méregtől.

- Ne dühből harcolj, és ne engedd, hogy felidegesítsen.  Tudom milyen jó vagy, de ne hagyd, hogy sarokba szorítson – mondta komolyan, túlkiabálva a tömeget. Tanácsokkal látott el, olyanokkal, amikkel én is tisztában voltam, mégsem szakítottam félbe. Segíteni akart, én pedig nem akartam megbántani őt, szóval csak bólintottam egyet és halványan elmosolyodtam, hogy ne aggódjon. 

Nem éreztem félelmet, amikor az ellenfelem szemébe néztem. Láttam, hogy ez megdöbbentette, de azt gondolta, csak egy ostoba fruska vagyok. Sokkal magasabb volt nálam, fenyegetően magaslott fölém, amikor a bíró parancsára összeérintettük a kesztyűnket. Volt vagy két méter magas, karjai csak úgy duzzadtak az izmoktól, válla széles volt, sugárzott belőle az erő. Orosz lehetett. Mindig is ilyennek képzeltem el az orosz férfiakat.

- Csak azért mert lány vagy, nem fogom visszafogni magam. Az ilyen kis királynőknek nincs itt semmi keresnivalójuk – morogta, és kezdett egyre sötétebb hangulatom lenni. 

- Soha nem is kérném – mondtam, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a mondata második részét. Királylány a nénikéd, te tuskó!

Az ütései kemények voltak, egészen a ketrecig hátráltam az egyiktől – pontosabban neki estem a fémnek–, amely az arcomat érte. Megráztam a fejem, és még pont volt annyi időm, hogy a következő elől elforduljak, kezei így erősen a ketrecnek csapódtak, és ezt kihasználva a háta mögé férkőztem, s szinte minden erőmet beleadva a bordái közé ütöttem egy sorozatot. 

A reccsenést hallva abba hagytam a püffölését, majd lábamat a térdhajlatába rúgtam, amitől a földre esett. Elég kegyetlennek tűntem, de az évek során rá kellett jönnöm, hogy csak így maradhatok életben. Tudtam, hogy háborúban és harcban bizony mindent szabad, és alkalmaztam is az összes piszkos húzást, amit csak ismertem. Sosem fogtam vissza magam, mindent a lehető legkomolyabban vettem. Belém nevelték, mindenegyes alkalommal, hogy hallgassak az ösztöneimre, és hogy a cél szentesíti az eszközt. Harcolnom kellett a végletekig, az összes erőmmel, mindent beleadva. Ezáltal úgy gondoltam, inkább ők, mint én. 

Mozdulatlanul figyeltem, ahogy a bíró rászámolt. Erősen ütöttem, azt be kellett ismernem, a bordái is erről tanúskodtak, de nem nyújtottam a maximumot, még sokkal többet is ki tudtam volna hozni magamból. Nem engedtem szabadjára az összes erőm, volt még bennem egy kis plusz, de azt nem használhattam másokon. Túl veszélyes lett volna. Most is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha a törés súlyos, és egy fontosabb szervet átszúr. Bár azzal is tisztában voltam, hogy mindenki saját felelősséggel jön ide. A gondolatot hamar kivertem a fejemből, amikor a tömeg éljenezni kezdett, így vigyorogva fordultam David felé, aki elismeréssel és kissé döbbenten nézett engem. Elégedett voltam, boldognak éreztem magam, amikor a bíró felemelte a kezem.

Kiléptem a ketrecből, és azon nyomban belecsaptam David feltartott kezébe.

- Ez egyszerűen lenyűgöző volt – mondta még mindig elképedve. Kívülről szemlélve tényleg furcsa lehetett, hogy egy csak vert péppé egy két méteres gorillát, méghozzá az első menetben, de nem tehettem róla. A mozdulatok szinte maguktól jöttek.

- Köszi – válaszoltam, és nagyokat pislogtam, amikor David magához húzott és megölelt. Tétován álltam egy helyben, majd karjaimat köré fontam, de hamar elengedtem. Élénk fantáziám volt, a közelsége és az illata pedig beindította a fantáziámat. Nem tehettem róla. 

Ketten támogatták ki a ringből a nagydarab oroszt, és villámló tekintetét rám emelte.

- Te kis ribanc – sántikált felém morogva, én pedig hanyagul nekidőltem a falnak és keresztbe fontam karjaimat.

- Úr isten! Ezzel aztán mélyen megbántottál – kezdtem bele remegő hangon, miközben sírást mímeltem. Mielőtt elfordultam volna, fenyegetően néztem rá, a bennem lévő farkas vad csaholásba és morgásba kezdett.

Leültem a padra, és ittam egy kis vizet, miközben a következő mérkőzést figyeltem, vagyis csak néztem volna. A fájdalom olyan hirtelen nyilallt a fejembe, hogy levegőért kapkodva majdnem ledőltem onnan. Szememet szorosan összeszorítottam, és mikor kinyitottam csak sötétséget láttam hosszú pillanatokig. A hangokat furcsán távolinak éreztem magam körül, mintha egy másik dimenzió elválasztott volna minket. 

Mindent kiborítottam a táskámból, hogy megtaláljam a gyógyszereimet. Remegő kezeimmel kínszenvedés volt a kupak lecsavarása, sehogy sem találtam rajta fogást, a fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb volt.  Úgy nézhettem ki, mint egy őrült, de semmi sem érdekelt. Szükségem volt a fájdalomcsillapítóimra.

Egy kéz nyúlt a gyógyszer felé, de ezen kívül semmi mást sem érzékeltem, kétségbeestem, hogy ennyire magatehetetlen voltam. David a kezembe nyomott egy tablettát, és segített bevenni, majd átkarolta a vállamat, és nekidőltem a mellkasának. 

Nem tudom mennyi ideig szenvedtem a karjai között, csak az tűnt fel, hogy már nem markolom olyan görcsösen a pólóját, és újra tisztán látok és hallok. Lassan húzódtam el tőle, dörzsöltem meg az arcomat. Nem értettem, hogy mi volt ez az egész, még sosem volt semmi ehhez hasonló.

- Mi volt ez? – kérdezte aggódva, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.

- Fájt a fejem, nem viselem valami jól a fájdalmat – mondtam hanyagul, és összeszedtem a földről a gyógyszereimet.

- Ez nem az volt. Látnod kellett volna magad. Halálra rémisztettél – mondta, és megpróbálta a fejem magam felé fordítani, de nem engedtem. Kikapta a kezemből a gyógyszereimet, és mielőtt alaposan végigolvashatta volna, kivettem a kezéből és zsebre vágtam.

- Nem akarok róla beszélni – zártam le a témát és makacsul a másik irányba fordultam.

Sejthettem volna, hogy egyre rosszabb lesz, még nekem is feltűnt, hogy naponta egyre több gyógyszert vettem be, de nem gondoltam volna, hogy ennyire elfajulhatnak a dolgok, és semmit sem tudtam ellene tenni. Egyetlen egy orvoshoz sem fordulhattam volna vele, a lebukás veszélye nélkül.

Úgy döntöttem nem sajnáltatom tovább magam, elmegyek inkább vadászni és körbeszaglászom Seattle-ben. Felálltam, és meglepődtem, amikor David is ugyanezt tette.

- Te is jössz? Még korán van, azt hittem bunyózni is fogsz – kérdeztem, de együtt megindultunk a kijárat felé.

- Nem, a mait inkább hagyom – mondta, és hirtelen felrémlett bennem, hogy amíg a karjai közt kínlódtam, visszamondta őket. 

Együtt léptünk ki a romos épületből a szakadó esőbe. A csönd, ami hirtelen beállt közénk, zavarba ejtő volt, csakúgy, mint az egész szituáció. Amikor elhaladtunk a sikátor előtt, rá sem mertem nézni, a szívem a torkomban dobogott, és erősebben markoltam meg a táskámat. 

- Mennem kell, holnap suli – mondtam, miközben zavartan álltam rá a másik lábamra.

- Vagyis ma? – kérdezett vissza mosolyogva, én pedig a fejemhez csapva bólogattam. És még őrjáratoznom is kellett, örülhettem, ha négyre hazaérek. – Jó éjt, Natalie – mondta furcsán csengő hangon, valami különös meghittséggel, ami miatt egy pillanatig válaszolni sem bírtam.

- Neked is David – feleltem, és az autóm felé indultam. Végig magamon éreztem a pillantását, de nem fordultam hátra, azért sem. Nem mintha féltem volna, hogy meggondolom magam és valami butaságot csinálok, egyszerűen csak… nem tudtam volna a szemébe nézni.  És nekem már egyénként is ott volt Paul. Így hát beültem a kocsimba, és meg vártam, amíg elhajt. 

Az én időm még csak akkor kezdődött.