A farkas nyomában - 11. fejezet

Sziasztok!
Be kell vallanom, ezzel a fejezettel nagyon döcögősen haladtam, valahogy nagyon nem akart elkészülni, de csak befejeztem... :)
Kíváncsian várom a véleményeteket a fejezethez, nagyon érdekelne!
Figyelem: BÉTÁZATLAN!
Jó olvasást!

"Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől."

Koncz Erzsébet

Túlerőben

Sötét volt és meglepően hideg május lévén. A szél erős volt, a hajamat folyton az arcomba fújta, így kénytelen voltam felfogni, ha látni is szerettem volna valamit. Már pedig az nem ártott… Szükségem volt minden érzékszervemre a mai napon, hiszen arra készültem, hogy vérszomjas vámpírokkal nézzek szembe. Félig vakon azért be kell ismerni, nem a legjobb ötlet.

A fák közt sétáltam, az erdő belsejében, a közvilágítás már semmit sem ért, korom sötét volt mindenhol, szemeim azonban a legkisebb gallyakat is észrevették, így könnyen mozogtam az aljnövényzet között. Nem kellett attól tartanom, hogy megbotlom valamiben. Az órámra pillantottam, egy óra volt és egészen idáig semmi különöset nem észleltem. Nem szerettem volna sokáig maradni, az a roham sok energiát kivett belőlem, habár a hideg szellő éberré tett, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elaludni. Csak egy ágy kéne, vagy még az se. 

Fél óra sem kellett, imáim meghallgatásra leltek.  A ruháimat lekaptam és futni kezdtem a szag irányába. A gyomrom remegett az intenzív illattól, szinte marta az orromat. Mindenhol éreztem őket, az egész erdőt körbe lengte az orrfacsaró bűz.

Ketten voltak, ezt tökéletesen meg tudtam állapítani. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehetek egyszerre két helyen, így úgy döntöttem, hogy egyesével szedem le őket, így élesen jobbra fordultam. Háttal állt, tőlem alig pár méterre. Hosszú fekete hajába belekapott a szél, s nem izgultam attól, hogy megérzi az illatom, ahogy felé fúj a szél. Vadászat közben az ösztöneik uralkodnak felettük, és a vér csábító illata megtölti érzékszerveiket, az én illatom pedig tulajdonképpen… nos, ha úgy vesszük, nem is volt.

Elrugaszkodtam a földről, és farkasként landoltam előtte, nem hagytam időt neki, azonnal felé vetettem magam. Megdöbbentem a sebességen, amivel felém fordult, mintha jóval korábban tudta volna, hogy ez fog történni. Fel volt készülve a támadásomra. Nem volt időm stratégiát váltani, és miután képtelen voltam elugrani a támadása elől, neki estem az egyik fa törzsének. Erős fájdalom nyilallt a bordáim közé, de nem törődtem vele, talpra szökkentem, és ismét támadásba lendültem. Próbáltam mindig mozgásban lenni és gyorsan irányt váltani, de amikor magam előtt megpillantottam egy újabb vámpírt, tudtam, valami mást kell kitalálnom, és minél hamarabb.

A nő felém futott, az utolsó pillanatban sikerült oldalra ugranom, és hátulról haraptam bele a lábába, aki sikítva vetődött a földre, és tudtam, nem kell már sok neki, bele is hal. Mi sokkal különlegesebb vérfarkasok voltunk, a fogunk olyan méreganyagot tartalmaz, ami halálos a vámpírokra nézve. Ezért voltunk sokkal hatékonyabbak a túlerővel szemben, mint az átlag. Ritkán használtam ezt a képességem, ha csak egy vámpírral volt dolgom, maradtam a szokásos módszernél, most azonban erre nem lett volna időm. 

A férfi felé fordultam, aki vicsorogva meredt rám, szemeiben ádáz tűz tombolt, bosszút akart állni. A fogai megcsillantak a Hold fényében, és tudtam, nem szeretném, ha azokat belém mélyesztené. A szívem egyre hevesebben vert, nem a vámpírtól féltem, hanem a küzdelmünk hosszától. Az idő múlása ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra és a torkom összeszorult a következményekre gondolva. Nem akartam, hogy rám találjanak. Bármennyire is kellemetlen volt beismernem, de féltem tőlük. Jobban, mint bármi mástól a világon. 

Mintha csak egy belső órám lett volna, még a csata hevében is tudtam, mennyi időm van még. Egyre inkább kétségbeestem, hogy nem sikerült még elkapnom és fogást találnom rajta. Valahogy mindig eltáncolt előlem, ami kezdett az agyamra menni és pillanatnyi figyelmetlenségemet és dühömet ki is használta. Kezeit a nyakam köré szorította, és lenyomott a földre. Bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kiszabadulni a szorításából, a fejemet egyszerűen nem tudtam kihúzni és körmeimmel a földbe mélyedve csak csúsztam hátrébb, és képtelen voltam megtámasztani magam.

Felnyüszítettem, ahogy ökölbe szorult a keze a bundám körül, és kitépett egy csomót. Hátrafordultam, bármennyire is fájt, és a kezébe haraptam, így elengedett és ahelyett, hogy elhátráltam volna, fogaimat a nyaka köré szorítottam, és egészen addig zártam össze, míg meg nem hallottam a reccsenést.

Rögtön alakot váltottam és zihálva hullottam a földre. Hosszú pillanatokig nem kaptam levegőt, és nem csak azért, mert a vámpír szorongatott. Túlléptem az időt – gondoltam, és a hideg is kirázott. Ijedten pásztáztam körbe az erdőben, tudtam, hogy ennyi idő alatt nem találhatnak meg, de félni kezdem. Csak két másodperc volt, nem tűnik soknak, de az. Mit tudtak vajon leszűrni ebből? Csak azt, hogy nyugati parton vagyok? Hogy Amerikában élek? Nagyon reméltem, hogy ennyi nem volt elég ahhoz, hogy minden kiderüljön, az is, hogy most épp Seattle-ben vagyok.

Remegő lábakkal álltam fel a földről, miután még egyszer körbekémleltem a tájat. Lassú léptekkel haladtam ahhoz a helyhez, ahol elrejtettem a ruháimat, de nem bírtam magammal, gyorsabb tempóra váltottam, hiszen minél hamarabb el akartam tűnni innen.

Összeszorítottam a számat, ahogy öltözés közben megpillantottam a zúzódásokat a bordámnál, és gyanítottam, a nyakam is hasonlóképp nézhet ki. Nem törődtem vele, magamra kaptam a cuccaimat és elfutottam a kocsimhoz. Gyújtást adtam, s még egy utolsó pillantást vetve az oldalamra, elmosolyodtam. Már alig látszott. Mire hazaérek, nyoma sem lesz.

Fáradtan indultam haza, teljesen be voltam csökkenve és az utamat valamiért Paul háza felé vettem, magam sem tudtam volna megmondani, miért. Talán nem akartam egyedül lenni és vágytam egy kis társaságra. Főleg a történtek után. Azt hiszem, képtelen lettem volna egyedül maradni a lakásomban, egész végig a történteken agyaltam volna. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Mattet, de nem éreztem késznek magam, hogy elmondjam neki, és ragaszkodtam már ehhez a helyhez. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha azt akarja, hagyjak itt csapot-papot, mindent és mindenkit. Túlságosan a szívembe zártam ezt a helyet, sok emlék és élmény kötött ide, nem tudtam volna magam mögött hagyni. A telefont végül a zsebembe mélyesztettem, és leparkoltam a háza előtt. Nem lett volna energiám az én lakásomtól elsétálni idáig, pedig igazán nem lett volna távolság. Nem foglalkoztam sok mindennel, gyorsan körbe fordultam, hogy megbizonyosodjak arról, senki sincs a környéken, aki láthatna, majd felugrottam és bemásztam az ablakán keresztül. Nem volt nehéz dolgom, az ablaka tárva nyitva volt, mindig úgy hagyta, ismertem már annyira.

Levettem a cipőmet, és bebújtam mellé az ágyba. Éreztem, hogy felkelt, pedig halkan közlekedtem, mégis, mintha megérezte volna, hogy nála vagyok, lassan fordult felém, és kisimított egy tincset a hajamból. Jól esett az érintése, lehunyt szemmel élveztem, de az emlékképek akarva-akaratlanul újra és újra lejátszódtak bennem.

- Hol voltál? Kerestelek – kérdezte és aggódva méregetett. Nem volt elég sötét a szobában, a Hold szinte mindent bevilágított, bár arcvonásaimat komor sötétben is meg tudta volna állapítani, ebben biztos voltam, főleg ilyen közelségből. 

Láthatta, hogy történt velem valami és zaklatott vagyok, így közelebb húzott magához, és kezét a derekamra tette. Megnyugtatott az érintése.

- Dolgom volt – feleltem halkan, és lágyan megcsókoltam. Nem akartam a történtekről beszélni, vagy arra gondolni. Egyébként sem mondhattam el neki, a hazudozásból pedig kezdett elegem lenni. Szorosan magamhoz húztam, és belélegeztem az illatát. Éreztem rajta az erdőt, mintha onnan jött volna ki, és ez megnyugtatott, csakúgy, mint a közelsége. Jól esett, hogy velem volt, így hamar elnyomott az álom.

De azt már korántsem mondhattam, hogy nyugodt is volt. Szörnyű rémálmok gyötörtek. Nem engedtek felejteni, a múltam újra és újra felelevenedett bennem, és rettegtem, nehogy ismét megtörténjen. Sok idő volt, míg magamnak is be tudtam ismerni, mit is érzek irántuk… Intenzív, mindent felemésztő félelmet. Ilyenkor csak azzal nyugtattam magam, nehogy még szánalmasabbnak érezzem magam, hogy mindenki fél valamitől vagy valakitől, ez alól nincs egyetlen kivétel sem.

Ijedten ültem fel az ágyban, szívem olyan hevesen vert, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha eltöri a bordáimat.

- Nincs semmi baj, Nat. Már vége van, érted? Itt vagyok! Hallod?  – nézett rám aggódva Paul, és két keze közé fogta az arcom. Hosszú pillanatok teltek el, míg rá tudtam fókuszálni, és ólomsúly esett le a mellkasomról, amiért ez az egész csak egy álom volt. Egy rémálom, ami pillanatokon belül igazzá is válhat. 

Láttam az arcán, hogy mennyire aggódik miattam, mégsem válaszoltam neki, csak némán bólintottam, jelezvén, hogy tudatosult bennem, hogy már vége és köszönöm, majd hátat fordítva neki átöleltem az egyik kispárnám. Gyengének és szánalmasnak éreztem magam, amiért egyetlen álom ilyen nagy hatással volt rám. Paul közelebb csúszott hozzám és a nyakamba puszilt, ezzel akaratlanul is, de elérte egy rövid pillanatra, hogy feledkezzek el mindenről. Na, jó! Talán többet is elért. A vágy hirtelen lángolt fel bennem, s hátra fordultam felé, lábaimat átvetettem a derekán, és egy szenvedélyes estét töltöttünk el együtt.

A napok csak úgy teltek, anélkül, hogy bármi érdemlegeset tettem volna. Még az órák is hamar elteltek, pedig nem voltak valami érdekesek. David fokozott figyelemmel foglalkozott velem, főként másnap, miután előtte lettem rosszul. Persze ebből nem kértem, csak annyit ért el vele, hogy feldühítsen, de szerencsémre  azóta nem történt velem semmi hasonló, mint akkor, amiért igazán hálás voltam. Már csak az hiányzott volna…

- Bella – köszöntem neki meglepetten, és sikerült elterelnie a gondolataimat, ugyanis eléggé megdöbbentem, hogy La Pushban van.

- Szia – köszönt ő is, és felém sétált. – Hát te mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném – feleltem, és halványan elnevettem magam. – Itt élek – fordítottam komolyra a szót, és széttártam karjaimat.

- Komolyan? – egy pillanatig csak vizslatott, aztán körbenézett, és ismét engem vizslatott. Azt gyanítottam, nem tudja elhinni, hogy itt élek. Egy kis rezervátumban, indiánok között.

- Igen, igen. Tudod, itt volt a legolcsóbb a szállás – magyaráztam, miközben áthelyeztem a másik lábamra a testsúlyom. 

- Én pedig csak egy haveromhoz jöttem… Jakehez – tette hozzá, mintegy bizonytalanul, hogy ismerem-e őt vagy sem. Csak bólintottam jelezve, hogy tudom ki ő. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon tudja-e micsoda is Jacob. ÉS azon is, hogy mit szólt ehhez Edward, ugyanis a vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. A helyükben, nem engedtem volna el őt ide egyedül, de mivel saját magam voltam, tudtam, itt ugyanúgy biztonságban van, és ők tulajdonképpen jó fiúk.

- Egy kicsit zaklatottnak tűnsz. Minden rendben? – kérdeztem, mire kikerekedett szemekkel nézett engem, majd összeszorította a száját.

- Én… persze, jól vagyok. Most pedig mennem kell Angelához, majd még beszélünk. Szia – köszönt el, és beült a furgonjába. Érdeklődve fordultam körbe, és megpillantottam Jake-t, aki az épp távozó autót figyelte. Látszólag ugyanolyan passzban voltak, így azt a következtetést vontam le, hogy vitatkoztak.

Visszaindultam a lakásomba, és tárcsáztam Matt számát. A héten még nem is beszéltünk, és hiányzott. Sok munkája volt, de megnyugtatott, hogy minden rendben van vele, így hamar leráztam őt, nem akartam, hogy kérdezősködjön, attól tartottam, képtelen lennék hazudni neki. Mármint, mindig is jól ment, de ő valahogy átlátott rajtam, mindig tudta, hogy mikor titkolok el valamit, talán azért volt ilyen jó, mert rendőr. Vagy csak túlságosan is ismert.

Egy pillanat alatt június elején találtuk magunkat, és csak akkor esett le, tanulnom is kéne. Teljesen bepánikoltam, és mivel mindig is lusta voltam, nem erőltettem meg magam az oskolában, rengeteg mindent kellett bepótolnom, úgyhogy kijelenthettem, hogy egyetlen nap alatt többet tanultam, mint egész életemben. Tulajdonképpen, időm is volt rá. Természetesen Paullal töltöttem minden napom, de nem mentem el őrjáratozni. Nem kockáztathattam, hogy megtaláljanak, és mivel kész lángelme vagyok, rávezettem a falkát, hogy menjenek el ők, ugyanis képtelen lettem volna megbirkózni a bűntudattal, hogy semmit sem tettem azért, hogy megmentsek valakit a vámpírok kezei közül. Emlékszem, ahogy a híradót nézve kétségbeesetten előadtam egy kis magánszámot Paulnak, hogy hova fajult a világ és miért nem tesz senki semmit az eltűnések ellen. Pofátlan módjára még olyanokkal is jöttem, hogy én tökéletes célpont lennék, ugyanis senki sem keresne, ha eltűnnék, ugyanis családom sincs. Kijátszottam a kártyáimat, amitől egy pillanatra bűntudatom lett, de hamar elhessegettem ezt az ostobaságot. Ezt kellett tennem és egyébként sem féltettem őket, hiszen egységben van az erő.

Így hát minden este őrjáratozni ment a csapat, de persze ebbe nem voltam beavatva, Paul mindig valami munkára hivatkozott, én pedig nem szóltam egy rossz szót sem. 

Szóval, ezzel a lépéssel több legyet ütöttem egy csapással, és nem kellett volna, mégis elégedett voltam és büszke magamra. Talán most már tudom, hogy miért is gondoltak egy kis számító dögnek.

Paul az egyik este váratlan ötlettel hozakodott fel, Vasárnap tábortüzet akartak tartani a parton, és nagyon menni szeretett volna, így belementem. Nekem sem ártott, hogy kikapcsoljak egy kicsit, így hát aznap izgatottam kezdtem el készülődni, és együtt, kéz a kézben haladtunk a part felé. 

Amikor hirtelen lefékezett, és megcsókolt, piszkosul megdöbbentem, de készségesen belementem a játékba. Csak később esett le, hogy ez volt az a hely, ahol először csókolóztunk, méghozzá az első tábortűz után, ahova engem is meghívtak. Már akkor tudtam, hogy különleges estével nézek szembe.

***

Ez már nem ide kapcsolódik, csupán érdekelne, ki mennyire várja az Alkonyat befejező részét! ;)