2012. december 1., szombat

A farkas nyomában – 13. fejezet



Sziasztok!
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog, és írtok. Bevallom, mostanság kicsit csalódott vagyok, hogy ilyen keveset írtok. Pedig azt hittem, kezd megváltozni a helyzet. :(
Mindenesetre jó olvasást kívánok! :)
Figyelem: BÉTÁZATLAN!




"Néha úgy kapunk, hogy szinte semmit sem adunk, máskor pedig úgy vesznek el tőlünk, hogy szinte már mindenünket odaadtuk. Nagyon nehéz néha a jót megkülönböztetni a rossztól, a feketét a fehértől, hisz minden oly átlátszó, minden oly kétszínű."
Tristan Ore


Ez már sok(k)

A következő napok elég döbbenetet okoztak az életemben, de meg mertem kockáztatni, hogy a nagyja jó értelemben. Az első sokk még Vasárnap este ért, a tábortűz után. Persze ez volt a legrosszabb, ami arra a napra hiányzott még az életemből.  Meghallottam, amint Jacob azt ecseteli a falkának, hogy Bella szobájában idegen vámpír szagot éreztek és hogy eltűnt pár személyes holmija. Megmerevedtem a hallottak miatt, és tekintetemet felé fordítottam, aki láthatóan még mindig a legenda hatása alatt volt. Nem tűnt fel, hogy bármi baja lenne, tökéletesen leplezte érzelmeit, már ha tudott a történtekről. Vagy lehet, hogy tökéletesen megbízott Cullenékben, és tudta, úgysem hagyják, hogy baja essen?

A falka persze úgy döntött, hogy segítenek, és megvédik Bellát, így nem volt kétséges számomra, hogy állandóan a közelében lesznek, ezzel kevesebbet járőrözve Seattle-ben. Ők sem tudnak kettészakadni, és gondolom mivel Jake barátja, a falka szó nélkül segít neki, függetlenül attól, hogy a lány közel áll a vámpírokhoz.

A második sokkot is szintén ők okozták. Vámpírok, pontosabban az én kis vegetáriánus családom. Majdnem lenyeltem a kanalamat is ebéd közben, amikor mellém ült Alice. Először kedvesen fecsegni kezdett mindenről, és gondoskodott arról is, hogy borús legyen a hangulatom, ugyanis rákérdezett, hogy állok a házi dolgozatommal. Tudtam, hogy már csak pár nap van hátra és szorít az idő, ugyanis a héten kell leadnom, de még nem volt időm, vagyis inkább energiám, és kedvem, hogy nekiüljek. De szörnyen büszke voltam magamra, ugyanis a törit leszámítva egész jól álltam a tanulással, és alig vártam, hogy túl legyek az érettségin. 

De csak akkor jöttem rá, hogy nem tudom, mit kezdek majd magammal utána. Mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy befejezem a közép sulit, pont úgy, ahogy anno anyám kívánta, de sosem gondoltam mihez kezdek majd utána. Nem volt sok lehetőségem, a tanulást már elsőnek kizártam, másra kellett a pénz. A megélhetésemhez.

Számba vettem minden lehetőséget, de csak az építőmunka jutott eszembe, illetve a bunyó. Erős voltam, könnyedén helyt álltam volna egy építkezésen, cipelve a nehéz gerendákat, de nem voltam elragadtatva tőle. Már valahogy nem is vártam annyira, hogy túl legyek az érettségin. Valamit mindenképp lezárt volna, és úgy éreztem, nálam nem igaz, hogy más lehetőségek nyílnak ki előttem. 

Szóval Alice egyszer csak rátért arra, hogy végzős bulit tart, és nagyon szeretné, ha én is elmennék. Csoda, ha a szemem nem guvadt ki a meghívás hallatán. Az, hogy egy vámpírokkal teli házba menjek el, nem igazán volt az ínyemre, de Alicenek egyszerűen képtelen voltam nemet mondani. Volt benne valami, ami nem engedte. Még nekem sem, pedig a nyers modorommal képes voltam mindenkit elküldeni Kukutyinba.

Mikor illedelmesen megköszöntem a meghívást, megmondtam, hogy ezt mindenképp átfontolom. Persze ez nem tetszett neki, hogy nem adtam azonnali választ, de Istenem! Nálam ez nem így működött. Sosem volt lehetőségem hosszú távban tervezni, mármint ha ezt a kicsivel több, mint egy hetet lehet annak nevezni. Nem tudtam, hogy mit hoz számomra a jövő, így sosem tettem. Ezért nem akartam biztosra mondani. Különben meg, ha mégis ott lennék, akkor én lennék a legjobb meglepetés az egész bulin… Vagy legalábbis szerettem magam ilyesmikkel áltatni.

Alice nem ült vissza az asztalához, egész ebédidő alatt mellettem volt és csak beszélt és beszélt. Még életemben nem találkoztam senkivel, aki képes lett volna ennyit fecsegni. Legszívesebben betömtem volna a száját az almámmal, hogy maradjon csendben, de mivel nem volt ember, én meg nem akartam elpocsékolni, így mosolyogva haraptam bele a gyümölcsömbe. Egyébként is szép piros színe volt, ő ezt sem értékelte volna.

- Szóval… te és Paul jártok? – kérdezte, és majdnem megakadt a falat a torkomon. Vagyis meg is történt, Alice pedig a hátamat ütötte, amitől ha ember vagyok, biztos lefejeltem volna az asztalt is. Úgy éreztem, eléggé veszélyes rám nézve és nem ártana kerülnöm. A szemem teljesen bekönnyezett, szinte láttam, ahogy lepereg előttem az életem.

- Hát… – kezdtem bele habozva, és körbefordultam – valami olyasmi, igen. Öhm, ez elég bonyolult. Egyébként meg honnan tudsz róla? – kérdeztem már sokkal hangosabban, szinte vádlón. De csak szinte.

- Hát Bellától –mondta természetesen, mintha magától értendő lenne, és be kellett vallanom, tényleg az volt. Most már értettem, miért nézett rám úgy, mintha tök hülye lennék…

- Ja, értem. Én meg meglepődtem, hogy ilyen jóban vannak Jacobbal – mondtam nagy gonoszan, hogy eltereljem a figyelmét.

- Nos, igen – mondta, és az asztaluk felé nézett, összehúzott szemöldökkel. Követtem a pillantását, és még pont elcsíptem, hogy Edward minket nézett. Végigjárattam a tekintetem az asztalukon, és csak megcsóváltam a fejem, mikor Emmett rám kacsintott. – Ők elég jóban vannak, úgymond gyerekkori barátok – mondta még, de már túlzottan nem érdekelt a magyarázkodása. Az asztalnál kevesebben ültek, mármint még Alicet is leszámítva. Rosalie sem volt ott.

- Hol van a kis szőke? – kérdeztem rá mosolyogva, és feléjük böktem. Láthatóan sokkal jobb kedve lett a témaváltás miatt, és furcsán nézett rám, nem tudtam hova tenni pillantását. 

- Rosalie a hétvégén itt hagyta Forksot. Tudod, már rég nem voltak jóban Emmettel, mindannyian tudtuk, hogy ez egyszer be fog következni.

- Szegény, biztos ki van – csúszott ki a számon, majd ismét feléjük néztem, de úgy látszik, tévedtem. Épp harsányan röhögött valamin, szinte éreztem, ahogy nevetésének erejétől meg remeg az ablaküveg. Engem is mosolygásra késztetett jókedve.

Valóban sajnáltam Emmettet, bármennyire nem volt szimpatikus a szőke dög, de rájöttem, teljesen felesleges. Láthatóan jól érezte magát. Vagy csak ügyesen színlelte.

- Ami azt illeti, mindenki azt hitte rajtam kívül, hogy ki lesz akadva és befordul. Én tudtam, hogy végre meg fog könnyebbülni, ha tovább lép rajta.

A szemei olyan nyíltak voltak, és a mosolyától zavarba jöttem. Feltűnhetett neki, mert visszafogta magát, és felállított az asztaltól, miután végeztem az ebéddel. Csak mert volna elvonszolni, ha maradt volna még valami a tányéromon…

Jasper ezt mint egy jelként fogta fel, azonnal mellettünk termett, és olyan szorosan szorította magához, mintha évek óta nem látta volna kedvesét. Nagyon édesek voltak, ezt be kellett ismernem. 

Sosem voltam oda a romantikáért és az ilyen csöpögős dolgokért, de a féltékenység halvány szikrája fellobbant bennem, amin magam is meglepődtem.

Töri órán ismét felmerült a házi doga leadási ideje, így készségesen elfogadtam Emmett segítségét. Nem volt sok időm, és kelletlenül, de be kellett ismernem, hogy minden segítség jól jön, bármennyire bántotta ez a tudat a büszkeségem.

Tesi előtt kénytelen voltam bevenni egy fájdalomcsillapítót, aznap már a harmadikat. Úgy éreztem, mintha a fejem lenne az aranybánya, amit a hét törpe pedig szorgosan ütlegel. Meg is utáltam ezeket a mesefigurákat, holott csórikáknak semmi közük nem volt az én defektes dolgaimhoz.

A telefonom csörgésére kihalásztam a készüléket a zsebemből, és mosoly terült szét az arcomon, amikor megláttam a kijelzőt.

-Szia – köszöntem bele vidáman, és kimentem az öltözőből, hogy mások ne hallják a beszélgetésemet. – Mi újság?

- Szia, Nat – köszönt bele ő is, és nem volt nehéz kihallanom a hangjából, hogy szörnyen fáradt. – Nem sok, dolgozgatok. Túlórázom, hogy kivehessek egy egész hetet a diplomaosztódkor.

- Hát nem feledkeztél meg róla? – Megdöbbentett, és jóleső melegség áradt szét a testemben. Paul már megígérte, hogy ott lesz, de hogy Matt is, az többet jelentett számomra mindennél. 

- Hogy feledkeznék meg róla? Már a feltételezés is sértő – mondta vidáman, de komolyan kihallottam a hangjából a megbántódottságot és a rosszallást. 

- Sajnálom, én csak… tudom, hogy sok munkád van, ez meg elvégre csak egy diplomaosztó, nem nagy szám.

- Mi az, hogy nem nagy kunszt? Ez az egyetlen, nem lesz több az életedben és mindenképp szeretnék ott lenni melletted ezen a nagy napon – abbahagytam a hajam gyűrögetését, és mosolyogva megcsóváltam a fejem.

- Jesszus, ezt most úgy mondod, mintha férjhez menni készülnék.

- Nyugodtan vicceld el az egészet, de attól még így gondolom.

- Tudom, tudom és hidd el, nagyon hálás vagyok érte. Köszönök mindent. Nem csak ezt, hanem hogy mindig mellettem voltál… bármekkora hülyeséget is csináltam.

- Ugyan már! Nézd, nekem most tényleg mennem kell. Majd hívlak, miután végeztél.

- Rendben – válaszoltam, és visszaindultam az öltöző felé.  – Matt! 

- Igen? – kérdezett még vissza, és elszorult a torkom. Egyszerűen meghatott, hogy valaki ennyire törődik velem, nem voltam hozzá szokva, már gyerekkoromban sem.

- Szeretlek – mondtam neki, a szavak pedig csak egyszerűen kicsúsztak a számon, úgy éreztem, ki kell mondanom, hogy tudja, mennyit jelent nekem. Hallottam, hogy a vonal túlsó végén levegőért kap, szinte magam előtt láttam a döbbent tekintetét. Sosem mondtuk ki egymásnak, de tudtuk, hogy mit érez a másik.

- Én is szeretlek, Nat. Nagyon is – elmosolyodtam, a szavai lágyak voltak, szinte simogatták a lelkemet, és már alig vártam, hogy újból láthassam. Bár féltem, mit fog szólni Paulhoz, mert elkerülhetetlennek találtam, hogy ne találkozzanak.

Hamarabb mentem be a terembe, és mivel még nem voltak ott sokan, a boksz zsákhoz lépkedtem, a terem végébe. Senki sem figyelt engem, így meglendítettem a karomat. Hangosan sóhajtottam a jóleső érzéstől. Közel sem volt olyan izgalmas, mint a szerda estéim Seattle-ben, de kiadhattam magamból mindent, és ez igazán jól esett. Nem viseltem kesztyűt, nem hoztam magammal, de meg sem éreztem, még csak a bőrömet sem sértettem fel.

Emmett tűnt fel vigyorogva a hátam mögül, mikor belekezdtem, és elém állt.

- Fogjam a zsákot? – kérdezte, és elnézett a vállam fölött. Kérdőn fordultam hátra, és láttam, hogy a testvérei valamin nagyon nevetnek. Ideges lettem, biztos voltam abban, hogy rajtam röhögnek és a hátamon felállt a szőr. Legszívesebben megharaptam volna őket és letöröltem volna a képükről azt a hülye vigyort, persze Emmettel egyetemben. De ember alakban sajnos semmit sem tehettem azon kívül, hogy összeszorítva a számat bólintottam neki. 

Nagy volt bennem a késztetés, hogy úgy isten igazából gyomorszájon üssem, de jó kislány módjára visszafogtam magam. Idegesített, hogy azt gondolják, csak egy hülye fruska vagyok, aki a boksz zsáknál bénázik egy sort, mármint, hozzájuk képest ügyetlen, így szinte felüdülés volt, amikor megpillantottam Davidet. Ő volt az én emberem.

- Szia – köszönt, miközben maga mellé dobta a táskáját. Harapós kedvében volt, már akkor feltűnt, amikor besétált az ajtón, de amint melléértem, teljesen megváltozott, levakarta magáról a rosszkedvet. 

- Szólhattál volna, odaadtam volna a kesztyűm – mondta a zsák felé bökve, miközben levette a kabátját.

- Itt sem voltál – vágtam vissza, és elvigyorodtam.

- Elkérhetted volna a kulcsot a szertárhoz, elvégre te vagy a segédedzőm. – Egészen jól hangzott ez a státusz, így büszkén húztam ki magam.

- Tudod mit, akkor el is engedhetnéd a segédedződ az utolsó óráról – vágtam rá nagypofával, és nem bírtam levakarni a vigyoromat. Leültem a padra, hogy bekössem a cipőm, mielőtt megbotlottam volna benne az egész osztály szeme láttára.

- Hát, jól van – mondta nagy sokára, beleegyezően.

- Mi van? – azt hittem leesek a padról, valahogy nem erre a válaszra számítottam. – Talán beteg vagy? – kérdeztem, és tenyerem a homlokára nyomtam.

- Nem, köszönöm kérdésed. Csak gondoltam nyomos okod lehet, hogy elkéredzkedj az órámról.

- Öhm, igen, naná! – mondtam, de valójában semmi sem jutott eszembe a délutáni sziesztámon kívül. De héé, az is fontos!

- Akkor menj csak.

Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondja, vagy csak viccel. Bár még sosem hallottam őt poénkodni, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Ezért is hajlottam a második variáció felé, mert talán lehetséges, hogy ez mégis csak az lenne, egy ócska vicc. Ha ez így van, hát, tényleg nincs humorérzéke, egy csepp sem.

- Mit állsz még itt? – rángatott ki a gondolataimból és mosolyogva nézett engem. Azt hiszem, még a szám is tátva maradt, mintha egy teljesen más ember állt volna előttem. Arra is gondoltam, hogy talán az ufók tettek vele valamit. Mert már miért ne? Nem volt olyan hülye feltevés, hiszen ez is benne lehetett a pakliban. Vámpírok, vérfarkasok… ufók miért ne lehetnének?

- Én csak nem tudom eldönteni, hogy szívatsz vagy az igazat mondtad az imént.

- Már miért szívatnálak? – Már miért ne szívatna? Most biztos jót röhög rajtam... Sarkon kéne fordulnom. Nem. Inkább tökön kéne rúgnom, és utána sarkon fordulni. Diákokat egyszerűen nem lehet ilyennel ugratni! Kegyetlenség.

- Nem tudom. Én is ez kérdeztem magamtól az imént, de választ nem igazán találtam rá – hacsak az ufós teóriám nem igaz. Nem volt sok esélye annak, hogy átmosták az agyát... Összehúzott szemekkel meredtem rá, mire feltartotta kezeit. 

- Komolyan mondtam, elmehetsz, ha szeretnél. Sok mindenben segítettél, most itt az ideje, hogy én is segítsek.

Azonnal rájöttem, hol van a kutya elásva. Átlátszó kis dög – gondoltam magamban, miközben az arcát figyeltem.

- Meglepően kedves vagy ma – mondtam neki vigyorogva és elégedetten, hogy átláttam rajta. Jó szimatom volt az ilyesmikhez, kiszagoltam mit titkol a férgese, hiszen farkas voltam. 

- Semmi, semmi. Csak szeretnék egy szívességet kérni tőled.

***

Szerintetek milyen szívességgel áll elő David? :)

8 megjegyzés:

NoraOak írta...

Biztos vagyok benne, hogy olyannal, aminek Natalie nem fog örülni, már a kérdésedre válaszolva. Remek rész ismét, a tartalom és a stílus nem kopott meg. Köszönöm az élményt. :-)

Monya írta...

Szia!

Ebben biztos lehetsz! :D Tényleg nem fog örülni neki. :)
Én köszönöm, hogy írtál. Irtó hálás vagyok és nagyon boldog. :) Köszönöm szépen!

Puszi

Narmiraen írta...

Szia! Már régen nem írtam neked, de eddig is olvastam a fejezeteket. :) Kíváncsian várom a szívességet :)
Narmiraen

Gabriella írta...

Szia!

Örülök, hogy a szőkeség lelépett, mert a te Rose-odat nem igazán szerettem! Szóval Emmett hajt Nat-re? Hmmm... :D Érdekes korrepetálásnak nézünk elébe!
Mat is jön?! :))))))))))) AZ JÓÓÓÓ!
David is szeretne valamit... Alig várom a folytatást!
Szegény Paul! Már előre sajnálom!

Tessék sietni, mert lyuk lesz az oldalamon! :)))
Puszi

Monya írta...

Szia!

Köszönöm szépen, hogy írtál, és hogy itt vagy a blogomon :D A friss szombaton kerül fel. :)

Puszi

Monya írta...

Szia!

Hehe, örülök, hogy nem bánod. :D Rosalie sosem volt a kedvencem, valahogy sosem tudtam megérteni, szóval szegényt kiírtam. :)
Az lesz, erről biztosíthatlak. :)
Még szép, Matt az egyik kedvenc karakterem, annyira örülnék, ha igazából létezne. xD
Nem kell senkit sajnálni, nem vagyok ám olyan gonosz. :D :D
Húha, akkor bele kell húznom! ;)
Köszönöm, hogy írtál. :)

Puszi

Puszi

hinata1111 írta...

Szia!
Most találtam rá a történetedre és nagyon tetszik :D
Nem bírtam abbahagyni az olvasást annyira jó :D :D
Kíváncsi vagyok mit akarhat David, én a helyében randira hívnám Natalie-t :))

Puszi

Monya írta...

Szia!

Húú, köszönöm szépen, eszméletlenül jól esik ezt hallani!! :)
Nem mondhatok semmit, majd minden kiderül. :) Úgy döntöttem, hogy Pénteken töltöm fel a frisst, mert hálás vagyok, hogy ennyien várjátok és kíváncsiak vagytok a folytatásra. Szóval hamarosan olvashatod is. :)
Köszönöm még egyszer, hogy írtál, remélem ezt a jó szokásod mindig megtartod. ;) :D

Puszi

Megjegyzés küldése