A farkas nyomában - 21. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Örömmel venném, ha írnátok és véleményeznétek. 

Köszönöm a két új rendszeres olvasómat, és az előző fejezethez jött kommenteket, sokat jelent nekem!

Jó olvasást!

Monya

Csak az kedves nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni.

Anatole France

Veszélyben 

Amint kiszálltam az autóból, már teljesen biztosan tudtam, hogy valami nincs rendben. Az illatát már csak halványan éreztem, mégis bementem a házba, bár sejtettem, nem találok rá. Hangosan kiáltoztam a nevét, és felfutottam az emeletre, berontottam minden szobába, de sehol sem láttam őt. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, szinte fojtogatott, alig kaptam levegőt. A torkom elszorult, és úgy éreztem, pánikrohamom lesz. Azt kívántam, bár kirohanna az egyik szobából és megölelne, de nem volt itt. Valamiért elment, és most veszélyben lehet. Már a gondolattól is kirázott a hideg, és kifutottam a házból, hogy bepattanjak a kocsimba. Még csak arra sem emlékeztem, hogy lekapcsoltam-e a villanyt, vagy, hogy bezártam-e az ajtót. Valahogy minden összemosódott körülöttem, és még a karomat ért érintést is haloványan érzékeltem. Valaki visszarántott, és egy őrült pillanatra azt hittem, vagyis reméltem, Matt lesz az. Tompán pillantottam Paulra, nem értettem, miért húzott vissza, de nem volt időm ezen gondolkozni, még ha szerettem volna, akkor sem lettem volna képes rá. Az agyam túlságosan zsibbadt volt.

- Jól vagy? – kérdezte, és a kitűnő hallásom most semmit sem ért. Csak másodjára értettem meg, mit is akart mondani, pedig megpróbáltam szájról is olvasni. Láttam, ahogy mozog az ajka, de az értelme nem jutott el a tudatomig. Óvatosan megrázott a vállamnál fogva, ez segített kicsit észhez térnem.

- Eltűnt – mondtam, és magam is meglepődtem hangom tónusán. Sütött belőle a félelem és a kétségbeesés. Ez pedig határozottan nem tetszett, utáltam ilyennek lenni, gyengének és bátortalannak.

- Kicsoda? – kérdezte, és megpróbálta magára terelni a figyelmem, s megfogta a kezem.

- Matt – kiáltottam, és kirántottam a karomat a szorításából. Nem volt időm erre. Nem vesztegethettem az időmet ilyen ostobaságokkal, de az igazság valahogy kicsúszott a számon. Nem akartam az orrára kötni, de az idegesség hatására egy pletykás vénasszonnyá váltam. Talán még spiclinek is éreztem magam.  – Megkértem, hogy maradjon a lakásba, de eltűnt. 

Láthatólag nem ijedt meg, próbált nyugtatgatni, hogy biztos elugrott valahova és túlreagálom az egészet, de nem erről volt szó. Ezért is húztam fel magam, legszívesebben behúztam volna neki egy baromi nagyot. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok jól, és talán hitt bennem, a megérzésemben. Amint észrevettem a változást az arcán, bepattantam a kocsimba, még a biztonsági övvel sem fáradoztam. A remegésem elmúlt, ahogy megpróbáltam tisztábban gondolkozni. Csak így találhattam meg őt, meg kellett nyugodnom, ezzel tisztában voltam, de nem könnyű feladat, főleg ha tudod, hogy veszélyben van a szeretted. 

Matt számát tárcsáztam, miközben gyújtást adtam, és döbbenten fordultam oldalra, amikor beszállt mellém a kocsiba.

- Mégis mi a fenét csinálsz? – förmedtem rá mérgesen, miközben újratárcsáztam.

- Együtt megkeressük, és majd meglátod, hogy minden rendben van vele – felelte higgadtan, és becsatolta az övét az anyósülésen.

- Meg tudom keresni egyedül is – feleltem dacosan, és legszívesebben kilöktem volna az autómból.

- Lehet, de ilyen állapotban nem akarlak egyedül hagyni.

- Mi az, hogy ilyen állapotban? – kiáltottam rá, amivel sikerült magamnak is bebizonyítani, hogy nem vagyok éppenséggel beszámítható. Mély levegőt vettem, és rájöttem, ő is legalább olyan makacs, mint én. Tudtam, hogy nem fog kiszállni. Fordított helyzetben még azt is kinéztem volna magamból, hogy idebilincselem magam… A vitatkozással nem jutok semerre – hasított belém a gondolat. Minél tovább veszekedünk ilyen ostobaságokon, annál nagyon az esélye, hogy valami történik vele. 

Így hát rátapostam a gázra, és ráhagytam magam az érzékeimre. Reméltem, hogy ketten többre jutunk, és hogy Paul is azon lesz, hogy mihamarabb megtaláljuk őt.

- Azt hiszem, nekem kellett volna vezetnem – mondta halkan, miközben a földúton száguldoztam. Letekertem az ablakot, és mély levegőt vettem. A kerekek felkavarták a port, egy pillanatra megzavartak, erős késztetést éreztem, hogy tüsszentsek, de végül hozzászoktam az ingerhez.

- Jól vezetek – feleltem monoton hangon, csendesen.

Port Angeles felé tartottunk, nehéz volt megmondani, hogy merre lehet Matt, de mintha afelől éreztem volna az illatát. Megerősített benne Paul is. Idegesített, hogy még ilyenkor is színészkednem kellett, bár jobban belegondolva, ő is ezt tette. Majdhogynem egyszerre mondtuk, hogy szerintem itt jobbra. Egymásra pillantottunk, de nem mondtunk semmit. Megérzés – később erre hivatkoztam.

Egyre idegesebb lettem, úgy éreztem, sosem érünk oda.

- Mit kerestél egyébként nálam? – kérdeztem csendesen, próbáltam elterelni a figyelmem, de közben éber maradtam. Nem engedhettem meg, hogy elkalandozzak vagy alábbhagyjon az éberségem. 

Hallgatott egy darabig, aztán kinyögte. – Bella felhívta Jacobot, és elmondta, hogy rosszul lettél, ő pedig azonnal szólt nekem. Azért jöttem, hogy rád nézzek, és azt pedig pláne nem engedhetem, hogy egyedül indulj neki megkeresni a barátodat, amikor még nem vagy teljesen jól, és egyébként is. Késő van, és sötét.

- Oh – nyögtem fel, de nem méltattam válaszra. Sejthettem volna, hogy aggódnak, és rám tukmálnak valakit. De a lányoknak nem szabad éjszaka egyedül mászkálniuk résznél felfordult a gyomrom. Ugyan már! Látott verekedni, tudja, hogy mire vagyok képes. Bár be kellett látnom, talán a vámpíroktól féltett. Halandóként esélyem sem lenne ellenük, ez tény. Ő pedig ebben a hiszemben volt. 

Az illata egyre erősebb volt, így még jobban rátapostam a gázra. Ha egy rendőr megpróbált volna megállítani és igazoltatni, azt hiszem habozás nélkül rávetettem volna magam. Túlságosan ideges voltam, és ez lett volna a leggyorsabb megoldás, bármennyire szörnyű bevallani, de azt hiszem megtettem volna. Mattért bármit. 

A szívem egyre gyorsabban vert, éreztem, hogy a közelben van, de nem kockáztathattam, hogy farkasként keressem meg őt. A város tele volt, talán a diákseregnek köszönhetően, így ez volt a legjobb megoldás. Lövést hallottam, majd még egyet, és rémületemben majdnem rátapostam a fékre. Éreztem, hogy bajban van, de próbáltam uralkodni az arcvonásaimon, legbelül mégis sikoltoztam. Láttam Paulon, hogy ő is hallotta a lövéseket, kényelmetlenül mozgolódott az ülésben, de semmit sem mondott. Nem akart megijeszteni, de igazából már rettegtem, és kis híján remegni kezdtem.

Egyszerre pattantunk ki a kocsiból, igazából már nem is érdekelt a véleménye arról, hogy is lyukadtam ki ott, de láthatóan neki sem ez járt a fejében. Ráértem később ezen agyalni.

A vér is meghűlt az ereimben, ahogy észrevettem őt a földön heverni. Egy pillanatra megtorpantam, és csak figyeltem a testét, döbbenten, és rémülten. Alig kaptam levegőt, a gyomrom is felfordult, úgy éreztem, be kell szaladnom egy fa mögé, hogy kiadjam magamból a gyomrom tartalmát. Paul letérdelt elé, így én is erőt vettem magamon, és felé szaladtam. Nem engedhettem meg, hogy gyenge legyek, nem akkor, amikor Matt élete múlik rajtam. 

Életemben nem láttam még annyi vért, mint ami körülötte volt. A látvány, hogy a saját vérében fekszik, méghozzá mozdulatlanul, kikészített. A fejemben egy kis hang azt súgta, már vége, későn értem ide, és már nem tehetek érte semmit.

Felrémlett bennem a mai nap, láttam magam előtt a szemeit, amikor boldogságtól csillogtak, és tudtam, nem adhatom fel ilyen könnyen. Ő a legerősebb ember, akit ismertem, túl fogja élni. Túl kell élnie.  

Kezeimet a sebre helyeztem, próbáltam elállítani a vérzést, és elküldtem Pault a kocsimért. El kellett vinnünk innen, és az első gondolatom a Cullen család volt. Minden olyan egyértelmű lett, ahogy képes lettem tisztábban gondolkozni. Tudtam, mit kell tennem, és hogy nem hívhattam a mentőket. Sok idő, mire kiérnek, és mivel rendőrt támadtak meg, biztos nyomozás indult volna, nem kérdezhettek ki. Nem köthetek hozzá, semmilyen értelemben. Ha bekerül a hírekbe, rólam is tudomást szerezhetnek, és még nagyobb bajba keverném őt. Nem. A Cullen család volt az egyetlen út. Hittem Carlisleban, hogy vámpír mivoltából jobb orvos, és erre volt szükségem. Csak ő tudja megmenteni. – És akkor, felmerült bennem az eshetőség, hogy mi van, ha az egyedüli mód, hogy életben maradjon az, ha vámpírrá válik. Nem akartam erre gondolni, de ahogy feléjük haladtunk, valahogy körvonalazódott bennem. Sosem beszéltünk erről, így nem tudtam volna megmondani, hogy mit tenne a helyemben és hogy mi a véleménye erről.

Kivertem a fejemből ezt az őrült ötletet. Elhamarkodott dolog erről beszélni, Carlisle nagyszerű orvos, ezzel tisztában voltam. Meg fogja menteni és nem kell tovább ezen gondolkodnom, egy másik lehetőségen. Az egyedüli dolog, ami a forgatókönyvemben szerepel az, hogy túléli, méghozzá emberként. Így kell lennie.

Paul nem tartotta jó ötletnek, hogy hova is megyünk, egyből a mentőket akarta hívni, de ráordítottam, és nem ellenkezett többet… vagyis, nem olyan sokat. Nehéz volt betenni őt a kocsiba, és féltem is, hogy valami rosszat teszünk ezzel. A kezem csupa vér volt, már a blúzom is átázott, amit leráncigáltam magamról, és a mellkasához nyomtam. Természetellenesen sok vért vesztett, és magamban imádkoztam. Mindig is ateistának véltem magam, de eljött a pillanat, hogy igazából, ténylegesen Istenhez fohászkodjam. Valóban igaz, hogy ilyen reménytelen helyzetekben hozzá fordulunk segítségért. Bármennyire is elzárkózol ettől és próbálsz logikusan gondolkodni, ott van benned a remény, mert csak ez maradt számodra. A hit, hogy ő képes változtatni, hogy a Mindenható a kegyeidbe fogad, és a segítségedre lesz, segít átvészelni mindent. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Bíztam benne és reménykedtem.

Örökkévalóságnak tűnt, hogy megérkezzünk, és amint lefékeztünk a házuk előtt, már nyílt is a kocsiajtó. Odaadtam a telefonom Paulnak, és megkértem, hívja fel őket. Vártak minket, és mérhetetlenül hálás voltam, mindegyiküknek. 

Úgy tűnt, Edward és Carlisle a helyzet magaslatán állnak, nagy szakértelemmel emelték ki a kocsiból és vitték fel az emeletre, mégsem tudtam megnyugodni. Alice hazaküldte Pault, kis híján kirugdosta a lakásból, és sutyorogtak valamiről, de nem értettem. A pulzusom az egekben lehetett, nem hallottam mást, csak a szívem vad dobogását, idegesítően lüktetett a fülem.

Fel alá járkáltam az ajtó előtt, és próbáltam fülelni, mi is folyhat bent, nem sok sikerrel, végül leültem az ajtó elé, és csak néztem a semmibe.

- Kérem, Mr. Cullen, mentse meg őt – visszhangzott fejemben a remegő hangom, és láttam magam, amint önkéntelenül, de véres kezemmel az ingébe markolok. Kívülről nézve szánalmas voltam. Évek óta nem éreztem magam ilyen gyengének és kétségbeesettnek. 

Fel sem tűnt, hogy az atléta, amit viseltem, véres, így szó nélkül követtem Alice-t, a sokadik nógatására. Miközben levettem magamról, eszembe jutott, milyen önző vagyok. Nem elég, hogy egy sebesült és vérző embert hoztam a házukba, egy vámpírokkal teli házba, még én is hordozom az illatát. Biztosan nagy a kísértés számukra.

Felrémlett bennem, hogy résen kell lennem. Jó vámpírok, de mégis ösztönlények, így gyorsan magamra kaptam a számomra kikészített göncöt, és visszaültem őrködni, illetve hallgatózni. Ezeket leszámítva zombinak éreztem magam. Próbáltam ismét összeszedni magam, de nem volt könnyű. Az aggódás elvette az eszem is. Alice leült mellém, és fejemet a vállara hajtottam. Jól esett, hogy mégsem voltam teljesen egyedül.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő után jött ki Carlisle, de rögtön felpattantam, amint kinyílt az ajtó, és a nagy lendülettől majdnem feldöntöttem őt.

- Hogy van? Rendbe fog jönni? Minden rendben? – kérdeztem tőle, és tekintetemet hol rá, hol Edwardra szegeztem. Nem tűntek boldognak, így hát megpróbáltam bekukucskálni a szobába, de nem voltam elég gyors. Az ajtó becsukódott, szinte az orrom előtt.

- Még kritikus állapotban van, de minden tőlünk telhetőt megtettünk – mondta hihetetlen gyengéden, és nyugtatóan, mintha kompenzálni akarta volna ezzel a hírt, miszerint nincs jól. Nem ilyen hírre számítottam, bár mélyen legbelül sejtettem, hiszen sokáig voltak bent. – Két golyó érte, mindkettőt sikeresen eltávolítottuk, létfontosságú szervet szerencsére nem ért, de sok vért vesztett. 

- De ugye rendbe fog jönni? – kérdeztem, és nem kerülte el a figyelmem, ahogy Carlisle elnézett a vállam felett, egyenesen Alice-re. Nem értettem, hogy miért nem válaszolt, méreg töltött el, hogy nem reagált rögtön. Mintha titkoltak volna valamit, nem tetszett ez az összenézés, az az érzésem támadt, hogy valamit direkt nem mondanak el nekem, hogy valami még így sincs rendben vele.

- Igen – felelte, de a bizonytalanságot ki hallottam a hangjából. Nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom, a legfontosabb számomra most az volt, hogy láthassam őt. 

- Bemehetek hozzá? – tudakoltam, és közelebb léptem az ajtóhoz.

- Természetesen – felelte, és már bent is voltam a szobában.

Matt ott feküdt az ágyban, némán, csak a gépek csipogását halottam. Utáltam ezt a hangot, mindig felhánytorgatta az érzéseimet és a múltamat, hogy mi is történt velem. Ő volt az egyetlen ember, akinek elmondtam, mi mindent éltem át ott. És most, miattam volt itt. Sokkal könnyebb lett volna számára, ha meg sem ismer. Le kellett volna lépnem még akkor, amikor meg volt rá az esélyem. Elszúrtam, nagyon is. 

Leültem mellé egy székre, és megfogtam a kezét. Ijesztő látvány volt az a sok cső, ami kiállt a testéből, az egész szoba gépekkel volt tele. Hallottam a szívverését, ráfókuszáltam a hangjára, az ütemére, és akaratlanul gördültek le az első könnycseppek az arcomon. Ott, Port Angelesben, alig vert a szíve, és bár még most sem volt az igazi, egy kicsit megnyugtatott. Valahogy a stressz most mutatkozott meg nálam, sírni kezdtem, úgy, mint talán még soha.

- Matt, kérlek, ne hagyj magamra! – kértem őt szipogva, és reméltem, hall engem. – Matty – szólítgattam őt, remélve, hogy fel kell, s ráborultam a mellkasára. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, úgy éreztem, nem tudom abbahagyni. – Matty, kérlek, küzdj! Ébredj fel. Már csak te vagy nekem, ne hagyj el te is, kérlek! Könyörgöm! Megígérem, hogy megváltozok, bármit megteszek, de ne hagyj magamra. Nélküled nem fog menni – esdekeltem hozzá, és tovább sírtam. Nem hittem, hogy hall engem, azt pedig pláne nem, hogy érti is, amit mondok, mert én magam sem értettem. A hangom el-elcsuklott, és nagy levegőt kellett vennem, hogy be tudjak fejezni egy-egy mondatot. A sírás kirobbant belőlem, úgy éreztem, elvesztem.

Ez túl sok volt nekem. Matt volt az egyetlen ember az életemben, akiért bármit megtettem volna. Szó nélkül mentem volna tűzbe érte, egy szemernyit sem haboztam volna, hogy megmentsem őt, akár az életem árán. Ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem és bízott bennem. Mellettem volt, amikor a legnagyobb szükségem volt, és segített rátalálni régi önmagamra. Azzal, hogy szeretett engem, ráébresztett a gyerekkoromra és a tényre, hogy a szeretet a kulcs. Ez tett jobb emberré, olyanná, amilyen régen voltam, még azelőtt, hogy elkaptak volna. 

Számon akartam kérni őt. Mérges voltam rá, amiért elment, de tudtam az első dolgom az lenne, ha magához térne, hogy a nyakába borulok. Tisztában voltam azzal, hogy a Cullen családnak örökre az adósa leszek, és segítek nekik, ha szüksége lesz rám, bármi áron. 

De előtte még meg kell tennem valamit. Valami fontosabbat és személyeset. Hirtelen és eltökélten álltam fel a székből, ami felborult volna, ha nem kapom el. Tudtam mit kell tennem. Mattra néztem, és elszántam mentem le a földszintre. Meg kellett tennem, érte.

***

Lassan-lassan ennek a történetnek is vége. Csak szeretnék szólni, hogy körülbelül 5-6 fejezet van hátra - persze ez még írás közben változhat. :)
Mit gondoltok, mire készül Nat?