A farkas nyomában - 22. fejezet

Sziasztok!
Nos, először is szeretném megköszönni az újabb rendszeres olvasót, nagyon örültem neki, és köszönöm azon keveseknek, akik írtak az előző részhez. :)
Sokat gondolkoztam ezen a fejezeten, és őszintén nem tudom, hogy mit fogtok szólni hozzá, mi lesz a véleményetek, szóval kérek mindenkit, hogy írjon nekem, vagy pipáljon. Fontos lenne számomra!
Jó olvasást!

"Az adott világban minden oldalról szenvedés fenyeget minket: a testünkből, a külső világból és végül a más emberekkel való kapcsolatainkból is. S nem utolsó sorban önnön pszichénkből, amelyben a bűntudat az egyik legkegyetlenebb hóhérunk."

Hankiss Elemér

Leleplezve

Amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a földszintre, s a jelenlévők rögtön rám kapták tekintetüket. Összezavarodva pillantottak rám, de nem hagytam időt nekik a kérdezősködésre.

- Hol van? – kiáltottam el magam, és remegtem az elfojtott indulattól.

- Micsoda? – kérdezte Carlisle, és lassan felém sétált. A hangja nyugodt volt, mint mindig, de nem volt rám hatással, ez neki is feltűnt. Csillapíthatatlan dühöt éreztem, és szabadjára akartam engedni azt, úgy éreztem, megfolyt. Az erdő tökéletesnek bizonyult erre a feladatra, talán az egészet kiirtottam volna, de nem volt ilyesmire időm.

- A ruhái – vágtam rá, és fejemmel az emelet felé böktem, hogy tudják, pontosan mit értek ezalatt. Nehezemre esett beszélni, minden szót kész szenvedés volt kiejteni, úgy éreztem, ezzel csak az időmet pocsékolom.

Esmé felállt a helyéről, nem mondott egy szót sem, csak kiment a szobából, hogy pár pillanat múlva visszatérjen vele, és felém nyújtsa azt.

Meg kellett erőltetnem magam, hogy kinyögjek egy köszönömöt, és a szatyrot szinte kitéptem a kezéből. Görcsösen szorítottam az ujjaim között, és remegő kézzel próbáltam meg kioldani a görcsöt, amire kötötték, gyanítottam azért, hogy ne érezzék olyan intenzíven az illatát. A ruhái véresek voltak, ha nem tudtam volna milyen színű inget vett fel az nap, majd hogy nem képtelen lennék megállapítani a színét.

A szagok intenzívek voltak, megcsapta az orromat, s betöltötte minden érzékemet. Éreztem őt, és tudtam, képes vagyok utánaeredni, a nyomára akadhatok, méghozzá könnyűszerrel.

A bőröm hirtelen túl szűk lett, egy pillanatra úgy éreztem, szétnyílik, majd a farkas fájdalmasan robbant ki belőlem, bár az adrenalin tompította ezt az érzést. Egész testemben megremegtem, a ruháim szétszakadtak, az izmaim pedig átalakultak valami sokkal erősebbé, valami mássá. Az egész egy pillanat műve volt, s már nem érdekelt, hogy Cullenék előtt változtam át, már semmi sem érdekelt, nem törődtem semmivel, és senkivel – egy valakit kivéve.

Szabad kezet adtam az ösztöneimnek, a farkas pedig elégedetten csaholt, majd vonyított. Éreztem az orromban az illatát, és eszeveszetten rohantam, képtelen voltam gondolkozni. A gyilkos düh vezette minden léptem az autópálya mentén. Kora reggel volt, a Nap nemrég kelt fel, így nem volt sok jármű az úton, ezért hát gyorsan átvágtam a túloldalra, és ismét bevetettem magam az erdőbe. Éreztem, hogy még időben vagyok, lábaim összhangban voltak, és szinte szeltem a levegőt. Egyre közelebb értem hozzá, az ösztöneim megsúgták, merre kell mennem, szinte vonzott. Akkor, és ott, nem érdekelt semmi, még az sem, ha rám találnának. 

Alakot váltottam a koszos épületek között, s belegázoltam egy tócsába, immáron sétálva, amikor befordultam a sarkon. Még gyorsan hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak, a hajléktalan férfi jobb dolgot is talált, minthogy szemtanúja legyen az elkövetkezendő néhány percnek. Az utca végén volt, ellentétes irányba tartott, mint én, s a bevásárlókocsiját tolva a kukákban bányászott. Nem figyelt fel rám, kiválóan lopakodtam, bár kétség sem fér hozzá, nem menne sokra a rendőröknél azzal a leírással, hogy egy meztelen nőt látott… 

Az ablakokat kémleltem, és gőz csapott ki az egyik házból, ahogy elhaladtam mellette. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, tiszta a terep, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, hogy aztán neki fussak a megfelelő épületnek. Kedvező helyzetben voltam, sok kapaszkodót találtam, így könnyedén haladtam egyre feljebb, és feljebb. A csövek erősek voltak, megragadtam az egyiket, felrugaszkodtam, és megkapaszkodtam az egyik ablakpárkányban. 

Áldottam a képességeimet, amiért ilyen könnyen és gyorsan fel tudtam érni a harmadik emeletre. Még csak tűzlépcső sem volt, a húzódzkodás olyan könnyen ment, mintha gyermekkorom óta csinálnám. Nem volt megterhelő számomra, igazából élveztem, ahogy ugrándoztam.

A korlátot megmarkolva ismét elrugaszkodtam és átlendültem a másik oldalra, elkapva ezzel a szomszéd ablakpárkányt. Lassan toltam fel az ablakot, és halkan toppantam be a kis lakásba. Hallottam, hogy a fürdőszobában folyik a víz, és az ajtó alatti résen pára hömpölygött ki. Körbenéztem a lakásában, kinyitottam az éjjeli szekrényét és pár fiókot, azt remélvén, valami bizonyítékra bukkanok. Tudnom kellett, miért akarta megölni Mattet.

Nem támadtam rá rögtön, miközben kutakodtam, mindent kiterveltem magamban. Vacilláltam, hogy könnyű és gyors halált halljon, vagy éljen át olyan kínkeserveket, amit senki másnak nem kívántam volna. Végül úgy döntöttem, úgy cselekszem, ahogy a helyzet hozza. Ez volt az én nagy, kidolgozott tervem. Improvizálok.

Nem bírtam magammal sokáig, képtelen voltam tovább tartózkodni egy légtérben azzal, aki majdnem a legjobb barátom halálát okozta. Szembe akartam nézni vele, és megölni őt. A bosszú éltetett, csak ez hajtott, amikor kinyitottam az ajtót. Halkan nyikordult meg, amint lenyomtam a kilincset, de nem vette észre. Magában fütyörészett a zuhany alatt, csukott szemmel, miközben a haját mosta. Abban a pillanatban száz és száz féleképpen elképzeltem, hogy is végzek vele, s egyik kegyetlenebb volt, mint a másik. 

Olyanná váltam, mint amilyen régen voltam. Velejéig gonosz, de akkor, amikor közelebb sétáltam hozzá, ezt éreztem helyesnek. Magamban azért esdekeltem, hogy nyissa ki a szemét. Látni akartam bennük félelmét, és a rettegést. 

Halkan léptem be mögé a kádba, és beszívtam az illatát. Igen, ő volt az, kétség sem fért hozzá. Az undorító bűze most a citromos samponjával párosult, és nem bírtam már magammal. Hevesebben vert a szívem, amikor lépteket hallottam közeledni. Utolértek – gondoltam magamban mosolyogva, s ahogy kivágódott a fürdőajtaja, már késő volt. Kezeim a férfi feje köré helyeztem, és egy szinte már túl könnyűnek tűnő mozdulattal, kitörtem azt.

Ijedten kaptam a kezemet a fejemhez, és felkiáltottam az intenzív fájdalomtól, ami kínzott. Akadozva és nehezen vettem a levegőt, mígnem hörögni kezdtem. Neki támaszkodtam a csempének, féltem, hogy a lábam felmondja a szolgálatot, és összeesek. Egy erős kart éreztem meg a derekam körül, de forgott körülöttem minden. Nem tudtam összpontosítani, csak elhomályosult packákat láttam mindenfele. A torkom kiszáradt, az egész olyan volt, mintha egy álomból csöppentem volna ide. Nem értettem hol vagyok, mi történt velem, hogy kerültem ide, és ami a legfontosabb, hogy miért voltam meztelen. Halványan érzékeltem csak a külvilágot, és ezt is csak a farkasgéneknek köszönhetően. 

Körbepillantottam a kishelységben, már amennyire képes voltam rá, és tekintetem a szoba végére esett. Elmosódott foltokat láttam magam előtt, és valami nagy púpot, amit Cullenék igyekeztek körbeállni. A fejem szörnyen hasogatott, de mégis összeszedtem az erőm, s megkapaszkodtam a mosdókagylóban, hogy jobban fókuszáljak. Lassan körvonalazódott a fejemben egy arc, amit nem tudtam hova tenni, és hangos csörömpölés következtében a földre rogytam. Mintha megszűnt volna a támaszom, egyszerre csak eldőltem, mint egy zsák, és mielőtt elájultam volna, magam előtt láttam a harmincas évei elején járó férfi képét, aki holtan feküdt tőlem alig pár méterre.

Halványan körvonalazódott előttem a szoba, ahol feküdtem. Késő délután lehetett, a nap sugarai mégis erősek voltak, beragyogták az egész szobát, és elvakította a szemem is. Kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak, és ne hunyorogjak már. Gyengének éreztem magam, és a folytonos fülzúgás sem segített. Megtámaszkodtam az ágyban, és kissé feljebb toltam magam. Nem tudtam hol lehetek, és hogy mi történt velem, de ahogy megpróbáltam visszaemlékezni, egy arc ismét az elmémbe kúszott. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, a szívem hevesebben vert, a kezem izzadt, és kiszáradt a torkom. Magam előtt láttam egy férfi testét, mielőtt elájultam volna, és a szemei kísértettek. Ahogy a fejem földet ért, és hatalmasat koppant volna a csempén, a tekintetem ráesett, az élettelen testére, és döbbent tekintetére. A gyomrom felfordult, és amilyen gyorsan csak tudtam, kikeltem az ágyból, átrohantam a fürdőszobába, és kidobtam a taccsot. Szédültem, és valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam az ismeretlen arcot, aki már nem is volt olyan ismeretlen.

Eszembe jutott minden, amit ma reggel tettem. Hogy eszelősen kiabáltam a Cullen villában, hogy lebuktattam magam előttük, és ahogy belopakodtam a férfi lakásába, és végül kitörtem a nyakát. Döbbentem pillantottam remegő kezeimre, és az agyam folyton folyvást visszajátszotta a jelenetet. Hallottam az éles roppanást, amikor mögötte álltam, s megrántottam a kezemet. Éreztem a bőrét, az ujjaim alatt, és láttam, amint élettelenül hanyatlik össze, s lefejeli a kádszélét. Be kellett hunynom a szemem, nehogy újra hányjak. Neki dőltem a hideg csempének, és felhúztam lábaimat, hogy átkulcsoljam azt végül. El sem tudtam hinni, hogy megtettem. Olyan régóta őriztem a titkom még a Cullenek előtt is, én pedig ostobán átváltoztam előttük, nem gondolva a súlyos következményekre. A vadállat felszínre tört bennem, és nem tudtam megfékezni, egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan voltam, mint régen... Egy kegyetlen vadállat, egy ösztönlény. Összezsugorodott a gyomrom a gondolatra, és elképzeltem, mit szólnának ehhez a többiek. Ők tettek ilyenné, azt akarták, hogy ilyen legyek, én pedig ezért is menekültem el előlük. Nem bírtam már tovább. 

Azt kívántam, bár megállítottak volna az erdőben, olyan módszerrel, ahogy csak bírtak volna. Az sem érdekelt, ha megöltek volna. Eggyel kevesebb vér tapadna kezeimhez. 

Összeszedtem magam, és miután alaposan kiöblítettem a számat, lementem a földszintre. Déja vu érzésem volt, de kizártam a tudatomból. Mindig is mesterien kezeltem az ilyen helyzeteket.

Mindenki lent volt, kivételesen Jasper is, és legnagyobb megdöbbenésemre néhány farkast is láttam a szoba túlsó végén, tisztes távolságra a vámpíroktól.

- Sziasztok – köszöntem halkan, és tétován megálltam az utolsó lépcsőfoknál. Nem tudtam mit kéne tennem vagy mondanom, még sosem éreztem magam ilyen tanácstalannak. Látszólag mindenki ugyanígy érzett, még Emmett sem próbált meg poénkodni, legnagyobb bánatomra.

- Ülj csak le, szívem – kérte Esmé, és rám mosolygott. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki valami rossz dolgot tett, és épp most kapja meg a fejmosását. Velem ez még sosem fordult elő, anyámat nem igazán érdekelte mi van velem, és ami a legfontosabb, nem csak egy apró csíny volt az, amit tettem. Sosem voltam sírós, de ahogy engem néztek, közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. Évek óta nem ejtettem egy könnycseppet sem, tegnap mégis sírva fakadtam Matt ágyánál, és most is, egy vékony határ választott el csak tőle.

- Én… én nem tudom mi ütött belém – kezdtem halkan, miközben a földet kémleltem. Sosem éreztem még ilyen hatalmas bűntudatot, mint most, pedig volt már sok minden a rovásomon. Anno igen, bevallom, hogy gyilkoltam, mert elvárták tőlem, és habár ellene voltam, mégis megtettem minden egyes alkalommal. De még akkor sem éreztem ilyen intenzíven ezt a gyötrő érzést. Ma nem voltam önmagam, mint akkoriban sem…

- Mindenki hibázhat – felelte csendesen Jasper, és rápillantottam. Együttérzően elmosolyodott, de nem kerülte el a figyelmem a farkasok reakciója. Ők ezt nem érthetik, nekik annyival könnyebb dolguk van. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is gondolnak most rólam. A vámpírok és a farkasok annyival különbözőek, mi nem vagyunk vérszomjasok, én mégis öltem, méghozzá hidegvérrel. Paulra néztem, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, tekintete kemény volt, és szigorú. Visszafordultam Cullenék felé, és végül leültem az egyik üres fotelba.

Némán ültem pár percig, próbáltam felkészülni az elkövetkezendő néhány percre. Tudtam, hogy be kell számolnom mindenről, még talán a múltamról is.

- Szóval farkas vagy –hallottam meg Paul hangját elsőként, és összeszorult a szívem. Mindketten hazudtunk egymásnak, de nekem jobb indokom volt.

Némán bólintottam, és nagy levegőt vettem. – Sajnálom, hogy rád támadtam – kértem, és visszaemlékeztem a pillanatra, amikor megharaptam őt. Mintha évtizedekkel ezelőtt történt volna, hogy Cullenék és a farkasok ugyanazt a vámpírnőt kergették a folyó parton, aki végül megszökött előlük. Emmett átrugaszkodott a túloldalra, és láttam, hogy egy farkas rá akar támadni, így közbe kellett lépnem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. – Nem tudtam még akkor, hogy te vagy az – feleltem, és ez volt az igazság. Megdöbbentem, amikor észrevettem a nyakán a fogaim nyomát, és elszörnyedtem, hogy a tulajdon barátomnak támadtam neki. De nem tudtam sokat az itteni alakváltókról, Cullenéket pedig velük ellenben, jobban ismertem, és nem engedhettem, hogy valami bajuk essen.

Halványan elmosolyodott, és bólintott egyet. Gyanítottam rájött, én mikor jöttem rá, hogy ki is ő valójában. Rákérdeztem a hegre puszta kíváncsiságból, ő pedig terelt, és viccelődött.

- Te vagy az új farkas, akit már olyan régóta kerestünk – mondta ki a tényt Emmett, és halványan bólintottam. – Köszönöm, hogy segítettél, de simán elbántam volna vele – kezdett viccelődni, és megjelent egy halvány mosoly az arcomon, ami szélesedett, amint meghallottam Pault morogni. 

- Matt hogy van? – kérdeztem Carlisle felé pillantva. Tudnom kellett, mi van vele.

- Jól van, de még nem tért magához – felelte, és bólintottam egyet.

- Gondolom, kíváncsiak vagytok pár dologra velem kapcsolatban – mondtam ki a nyilvánvalót, és körbepillantottam a hatalmas szobában. Mindenki bólintott, legnagyobb sajnálatomra. – Először szeretném, ha elmondanátok, mi is történt pontosan ma reggel – kérdeztem, hogy egy kis időt nyerjek, és egyébként is érdekelt az ő nézőpontjuk is.

Nem sokban különbözött az én emlékeimtől, habár némelyik még foszlány volt, hirtelen minden a helyére került.

Régóta bennem volt ez a gondolat, de próbáltam kiverni a fejemből, talán féltem egyedül lenni és elhinni azt, hogy ez talán igaz is lehet. Most azonban egyre inkább úgy tűnt, ez lenne a helyes megoldás, mindenki számára. Még az irányításuk alatt tartottak, addig, amíg így van, senki sincs biztonságban a közelemben.