A farkas nyomában - 23. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, hajnal egykor sikerült is bejeznem, és meg kell, hogy mondjam, egy kicsit félek. Az elejétől kezdve tudtam, mit akarok kihozni a történetből, de tartok attól, hogy nem mindenkinek fog tetszeni a végeredmény. Ha az elejétől kezdve "ismertek", netán olvastátok az eddigi ficeim, tudjátok, hogy hajlamos vagyok elrugaszkodni a talajtól, és a Twilight világától. Úgy értem, mindig is próbáltam karakterhű lenni, és itt pl. ragaszkodni az eseményekhez, csak valahogy mindig támad pár meredek ötletem. 
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert végre eljött a pillanat, amire azt hiszem már régóta vártatok...
Köszönöm, az előző fejezethez érkezett kommikat, remélem most is írtok!!
Jó olvasást!

 "Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni."
Márai Sándor

Az igazság pillanata
Régen sokat gondolkoztam ezen, hogy nem biztonságos, ha emberek vesznek körbe, hiszen farkas voltam, bár nem mertem túlzottan beletemetkezni, mert mindig eszembe jutott valaki, aki fontos volt nekem anno, s miattam halt meg. De a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy én öltem meg azt a valakit. Elvettem az életét, mert az utamban állt. Úgy volt, hogy együtt szökünk meg, beavattam a tervembe, amikor úgy gondoltam, megbízhatok benne. Ő mégis hátat fordított nekem – bár nem szabad akaratából –, és az egyetlen lehetőségem a szabad élethez, ez volt. Bár nem érzem magam annak, még most is, rab vagyok a saját testemben. Rám támadt, és bár önvédelem volt, de végeztem vele. Hosszú, perceknek tűnő pillanatokig néztem őt, ahogy teste furcsa alakban hevert mellettem, és lábaim a földbe gyökereztek. Öltem már, azonban az a pillanat mélyen belém ivódott, és bármennyire próbáltam, nem tudtam szabadulni előle. Rémálmaimban gyakran kísért még mindig, boldogan csillogó arccal néz rám, a következő pillanatban aggodalmas és fájdalmas kifejezés ül az arcára, de ami a legszörnyűbb, az a tekintete. Mielőtt összeesik, minden alkalommal úgy néz rám, hogy kedvem támadna sírni. Matt sokáig rágta a fülem, és győzködött, hogy igazán nem tehetek róla, és hogy önvédelem volt az egész.

Szörnyű belegondolni, hogy csak várnom kellett volna. Mindig is ebből volt a legkevesebb, majd hogy nem az ősi ellenségem. Ha türelmesen vártam volna, még életben lenne, de féltem, ez talán évek lennének. Nem bírtam volna ott épp ésszel, muszáj volt kitörnöm onnan.

Nem voltam szerelmes belé, de kedveltem őt, nagyon is. Ezért viselt meg az elvesztése, és emészt a bűntudat, még most is. 

- Szóval? – kérdezte Jacob, és rápillantottam. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. – Kíváncsian hallgatunk.

- Sajnálom, de nem szolgálhatok információkkal. Azon kívül, hogy farkas vagyok, nincs mit mondanom nektek.

- De, már pedig van, még hozzá elég sok minden. Megöltél ma egy embert, a legkevesebb, hogy beszámolsz az életedről, hogy rájöjjünk, mennyire vagy kattant.

- Elég legyen – csattant fel Edward, amikor felpattantam ültemből, és készültem volna leharapni a másik farkas fejét. Persze nem szó szerint.  Dühösen meredtem rájuk, azonban lenyeltem az epés megjegyzést, ami kikívánkozott a számon.

Grimaszolgatva végül készültem leülni, amiikor is felkaptam a fejem. Matt ébredezett, így hármasával szedtem a lépcsőfokokat, és berontottam, mint Zrínyi. 

Sápadt volt, és még csak most kezdett magához térni. Nem foglalkoztam vele, hozzá futottam, és szorosan magamhoz öleltem, miközben félig már szinte az ágyán feküdtem. A visszatartott könnyek marták a szemem, de erőt vettem magamon, és legyűrtem a késztetést, ami furcsán préselte össze a mellkasom. Most már jól van, és csak ez a lényeg.

- Mi történt? – A hangja rekedt volt, és gyenge. Egy pillanatra elhúzódtam tőle, és úgy csodáltam őt, mintha most látnám életemben először. El sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. 

Korábban, két opció fordult meg a fejemben, arra az esetre, ha magához térne: megütöm, vagy sírva a nyakába borulok. Jól is tettem, hogy az utolsó mellett döntöttem, nem jött el annak az ideje, hogy lecsesszem és megüssem. Majd ha helyre jött, duplán megkapja…

Kinyitódott az ajtó, és Carlisle mosolyogva lépett beljebb, hogy megvizsgálja őt. Mielőtt megállt volna az ágy előtt, magamhoz öleltem őt, jó szorosan – de semmiképp sem erősen, és a fülébe motyogtam párszor, hogy mennyire köszönöm, és milyen hálás vagyok neki. Ő csak megsimogatta a hajamat, és bólintott. Furcsa volt ez a gesztus, egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Olyan volt, mintha a lánya lennék, vagyis úgy bánt velem. Nem tudtam milyen érzés, mert még csak nem is ismertem az öreg rókát, aki felcsinálta, aztán otthagyta az anyám. De egyértelműen úgy éreztem, abban a pillanatban valami hasonlóként tekint rám.

Ahogy néztem őket, a szemem könnybe lábadt. Nagy áldásnak éreztem, hogy életben maradt, és elhatároztam, bármit megteszek, hogy ne essék baja, az égvilágon bármit.

Nem mentem ki a szobából, de minden mozdulatukat árgus szemekkel figyeltem, és lassan bejött Edward, és Emmett is a szobába. Nem szóltak egy szót sem, csak megálltak mellettem, és nevelőapjukat figyelték. 

- Neked is köszönöm, Edward – suttogtam halkan, és fejemmel Matt felé böktem. Szívem szerint megöleltem volna, de nem voltam olyan viszonyban vele. Tétován a bal lábamra helyeztem a testsúlyom, amikor elhatároztam, megteszem, ezzel kifejezvén mély hálámat, de meggondoltam magam, helyette inkább nekidőltem a falnak, keresztbe font karokkal. Nem illene hozzám, már így is elég ömlengős és érzelgős voltam, ez nem az én stílusom. 

- Szerencsére minden rendben van, gyorsan javul az állapota, de sok pihenésre van szüksége – mondta halkan Carlisle, mire bólintottam, és még egyszer felé sétáltam, hogy megölelgessem a kis beteget.

- Sírtál? – kérdezte Matt hökkenten, és szintén ilyen állapotban hátrébb húzódtam, felháborodást színlelve. És valóban, egy kicsit fel is voltam. Na, jó, nagyon. Nem akartam, hogy rájöjjön.

- Ugyan már, ez nevetséges. Ne röhögtess már, tudtam, hogy rendbe fogsz jönni – vágtam rá lazán, megigazítva rajta a takarót – önkéntelenül kezdtem el anyáskodni, talán a zavarom is közrejátszott –, hátráltam pár lépést.

- Még sosem láttalak sírni, pedig ismerlek egy ideje – mondta még mindig döbbenten, bár talán csak magában próbálta tudatosítani a dolgokat, és kezdett bennem igazán felmenni a pumpa.

- Ne képzelj túl sokat a helyzetbe és magadba se – vetettem oda foghegyről, és hátat fordítva megindultam, hogy kimehessek a szobából. – Nem sírtam – mondtam még utoljára, hogy tisztázzam a dolgokat, s fejemet dacosan emeltem fel a kijelentés közben, és összeszorított ajkakkal meredtem rá. 

- De, sírt. Zokogott, mint egy kisgyerek – mondták a fiúk egyszerre, és azt hittem, gutaütést kapok. Olyan váratlanul ért, mintha lekevertek volna egy pofont.

Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, tagadjak, vagy, hogy beszóljak nekik, de nem jött ki semmi a számon. Így a beintés maradt a legjobb megoldás, sajnos nem a legnőiesebb, bár kétségtelenül mindent kifejezett. 

- Natalie – szólt utánam Matt, és kinyitva az ajtót bekukucskáltam rajta.  – Visszajönnél még egy pillanatra? – kérdezte, és tekintetemet Carlislra emeltem, aki jóváhagyta a kérését, és visszasétáltam hozzá. Megfogta a kezemet, és megpuszilta a kézfejemet. 

- Nagyon megijedtem – vallottam be elgyengülve, és ujjaimat a hajába fűztem. Tudtam, hogy valamikor el kell mondanom neki, mit is tettem, de még nem álltam készen rá. Nem akartam, hogy megváltozzon rólam a véleménye, így én sem erőltettem, hogy válaszoljon a kérdéseimre, pedig volt pár. Hamarosan viszont be kell számolnom mindenről, mielőtt még Cullenék mondanák el neki az igazat.

- Ne haragudj, kérlek. De nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – mondta mosolyogva, de vonásai megkeményedtek egy pillanatra. Fájdalmai voltak, láttam rajta. 

Nem mondtam semmit – bár szívesen vállba ütöttem volna a béna poénja miatt –, nem reagáltam rá, a bólintást leszámítva. Nem bántottam meg némaságommal, ő tovább folytatta.

- Szóval ők azok, akiknek gondolom őket? – kérdezte jelentőségteljesen, és miután igennel feleltem, hümmögött egy sort. 

- Mi az? – kérdeztem, és leültem mellé az ágyra.

- Semmi, csak… csak úgy tűnik, fontosak számodra. Tudod, hogy kedveled őket – folytatta, és megvillant a szeme a kezemen, ami az alkarját simogatta.

- Ők nagyon kedvesek, nem csak velem, mindenkivel, majdhogynem… Már az elején éreztem, hogy ők mások. Tudod, amolyan megérzés – feleltem, mire helyeslően bólogatott.

- Rájöttek, mi vagyok – suttogtam, bár tudtam, úgy is hallják minden szavunkat, ami azt illeti, én is tökéletesen hallottam őket. Nem lepődött meg túlzottan, láthatóan sejtette, hogy ez előbb vagy utóbb meg fog történni. – Azt akarják, hogy mondjak el magamról mindent – folytattam, és kihallottam hangomból a kétségbeesést, amely oly erősen a hatalmában tartott.

- Mi akadályoz meg benne? – kérdezte értetlenül, és idegesen álltam fel mellőle. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta, egyszerűen nem hittem a fülemnek.  

- Mi nem? – kérdeztem vissza cinikusan, és kinéztem az ablakon. Olyan szívesen heverésznék most az erdőben, távol mindentől és mindenkitől.

- Tudod, ők akár segíthetnének is rajtad, a doki biztos találna valami megoldást. Természetétől fogva jobban megbízhatsz benne, mint bármelyik orvosban, nem kéne félned, hogy lelepleződsz a vizsgálatok során, így talán találna valami…

- Nem leszek a kísérleti patkánya – dörrentem rá félbeszakítva őt, és egész testemben remegni kezdtem. Úgy éreztem, ki kell mennem, mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a harag. 

- Nem is ezt mondtam, Nat. Tudom, hogy ez érzékeny téma számodra, de gondolkozz egy kicsit.

- Nincs min gondolkoznom, és nincs szükségem senki segítségére.

- Mindenkinek szüksége van rá, bármennyire is szörnyű bevallani, de így van. Hidd el, tapasztalatból mondom – mondta atyáskodva, és közelebb intett magához. 

- Nem csak erről van szó. Már épp elég bajba kevertelek téged az igazsággal, nem akarom őket is ennek a veszélynek kitenni. 

- Meg tudják védeni magukat, szerintem nem kell őket féltened – mondta, és hivatalosan is felhúztam magam. 

- Te ezt nem értheted – dörrentem rá, és már nem érdekelt, hogy meghallhatnak minket. 

- De, értem. Mind végig melletted voltam, és habár sosem mutattad előttem, tudtam, mit érzel. De neked is meg kell értened, hogy nem lehetsz egyedül. Nem lökhetsz el mindenkit magadtól, így nem lehetsz boldog.

- Elégedett vagyok az életemmel – vágtam rá, de tudtam, nem hisz nekem. Én sem hittem volna magamnak. Senkinek sem kívántam volna olyan életet, mint az enyém.

- Amikor idejöttem, elhatároztam, hogy ez a hely sem lesz más, mint a többi. De valahogy megszegtem a saját magamnak tett ígéretet, és magam sem tudom mikor, de megkedveltem őket. Mindegyiküket. – Megértően nézett rám, és tudtam, mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van. Nem kéne ilyennek lennem.

- Aztán megpróbáltad ellökni őket, és távolságot tartani az ő érdekükben – mondta, és nem tiltakoztam. Tényleg ezt tettem. Pault még meg is fenyegettem Rachellel, a bevésődésével, bármennyire is fájt, de megtettem. Ő pedig mindezek ellenére még a diplomaosztómra is eljött. – Nekem nem kell elmondanod, miért tetted, tudom jól, és bár nem mondom, hogy helyes volt, de én is ugyanezt tettem volna a helyedben – mondta őszintén, s halovány mosollyal bólintottam egyet. Nagyon is sok mindenben hasonlítottunk egymásra.

Miközben lesétáltam a földszintre, végig ez járt a fejemben. Elmondjam nekik, vagy ne? 

Próbáltak úgy tenni, mintha semmit sem hallottak volna, de hiú ábránd lett volna hinni nekik. Még én is hallottam, hogy ki és mikor kelt fel a fotelból, nehéz lett volna elhinni, hogy csak négyszemközti beszélgetést folytattunk az imént.

- Sajnálom, de nem mondhatok nektek többet anélkül, hogy bajba ne sodornálak titeket. Kérlek, értsétek meg! – kértem, miután elhatároztam, nincs semmi közük az életemhez. Nem fogok hirtelen mindenkit beleavatni életem legsötétebb részleteibe. Kizárt!

- Ennél nagyobb bajban már nem lehetnénk – kezdett bele Jasper, és teljesen összezavarodtam. Nem igazán értettem, hogy mire is célzott, de láthatóan mindenki más igen, és egyszerre bólintottak. Utáltam, ha kihagynak valamiből, és én tudom meg utoljára a dolgokat. Összehúzott szemöldökkel meredtem a kis szőkeségre, mintha ki tudnám olvasni belőle a válaszokat, természetesen sikertelenül.

- Mi lesz már? Elmondod végre vagy sem? Azt hiszem nyíltan kijelenthetem, hogy fontosabb teendőnk is van, minthogy a válaszodra várjunk. Nekünk van pár tennivalónk, és ha választanom kell, az eredeti terv mellett maradnék. Fontosabb dolgunk is van, mint erre a hisztis kis fruskára várni – dörrent fel Jacob, és villámokat szóró tekintettel meredt a többiekre. Nekem sem kellett több, ökölbe szorított kezekkel pattantam fel ültemből, és mély levegőt vettem, nehogy most rögtön rátámadjak.

- Apukám, kit neveztél te hisztis kis fruskának? – kérdeztem őt, és flegma vigyorba rándult az arcom. – Ajánlom neked, hogy most azonnal szívd vissza, vagy pórul jársz. Ne akarj velem ujjat húzni, mert te húzod a rövidebbet – suttogtam halkan, figyelmeztetően. Képes lettem volna végezni vele, erősebb voltam nála, ebben biztos voltam. 

- Hát, nem tudom – felelte halkan, és töprengően Embry. – Jacob alfa, tudni illik, ő van a rangsor tetején, ő a legerősebb közülünk. Ugyan téged még nem láttalak harcolni, de lemerem fogadni, te járnál rosszabbul. Ráadásul a falka hím tagjai… – Majdhogynem tudományos hangon kezdett neki, a végére azonban hangja elhalkult, és a padlót tüntette ki a figyelmével. Bizonyára a tekintetem súgta meg neki, ideje lenni befejeznie…

- Mi van? Ezt azért mondod, mert lány vagyok? Ugyan már! Ez a huszonegyedik század, az istenit! Azt kéne mondanod, egyenlő esélyünk van. Az alfaság nem jelenti azt, hogy te állsz a ranglétra élén. – pillantottam Jacobra, és közelebb sétáltam, mindenféle fenyegető szándék nélkül. – Erősebb és gyorsabb vagyok nálatok, mert nem egészen olyan vagyok, mint amilyennek hisztek. Különbözöm tőletek.

- Aha, szóval azt mondod, jobb vagy nálunk. Akkor tájékoztatlak, hogy ugyanolyan alakváltó farkas vagy, mint mi. Nincs eget rengető különbség köztünk.

- De van – a hangom határozottan és magabiztosan dörrent fel, csak úgy átszelte a levegőt –, mert én más farkas vagyok, mint ti. Én nem mindig voltam az, ami.

- Lehet, hogy most új dolgot mondok neked, de képzeld, mi sem voltunk mindig azok. Nem így pottyantunk ki – mondta gúnyosan Jacob, és borsózott a tenyerem. Nagyon szívesen lekeverem volna neki egy-két sallert.

Tudtam, hogy most már nincs vissza út, el kell mondanom nekik mindent. Nagy nehezen felkeltem ültemből, és a szoba közepére sétáltam, hogy mindenki rám lásson. 

- Ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek titeket – mondtam a legnagyobb nyugalommal, és mély levegőt vettem. Elhatároztam, hogy érzelmek nélkül avatom be őket, nem ingok meg egy pillanatra sem az emlékek hatására. Tényszerűen közlöm, és ennyi. Utána visszazárom az emlékeimet abba a sötét ketrecbe, ahova évek óta csak gyűlnek a szörnyűbbnél szörnyűbb emlékek.

- Tíz éves voltam, amikor megszöktem az árvaházból. Majd egy hétig az utcán tengődtem, amikor is egy este egy kék furgon állt meg mellettem, és rántott be a járműbe. – Nem néztem a többiekre, a nappaliban járkáltam fel alá, s összekulcsolt karokkal néztem a padlót. – Elkábítottak, és az első dolog, amire emlékszem, hogy hol kötöttem ki. Pontosan emlékszem rá, mert éveket töltöttem el abban a kis lyukban. Sötét volt, az ég világon semmit sem láttam, és féltem. Kezdetben azt hittem, hogy Mrs Etkinson, az igazgatónő így akar megbüntetni, amiért elszöktem tőle. Hogy a rossz kislányok ilyen büntetést kapnak. Ott ismerkedtem meg Nathan Trevor Callis-szal. – Trevor tartotta bennem a lelket, amíg ott voltam. Csak egy fal választott el minket, azt sem tudtam, hogy néz ki, de akkor, ő volt a legjobb barátom. – Farkas volt, alakváltó, mint ti – mondtam, és Paulékre néztem egy pillanatra. Nem tetszett, amit a szemében láttam, így gyorsan elkaptam a tekintetem. Sajnálat… az egyik legundorítóbb és legszánalmasabb érzelem… – Ő avatott bele mindenbe, ő ismertette meg velem a képességeiteket, mesélt a bevésődéséről, az életéről. Miután meghalt élete szerelme, az, akit az univerzum rendelt mellé, őt is elkapták. Még az első nap megígérte nekem, hogy amint összeszedi magát, megszöktet onnan, de sosem volt rá lehetősége. Az is csoda, hogy évek múltán nekem sikerült… több, mint csoda – motyogtam inkább magamnak, mint nekik. Mert valóban így volt. Éveken keresztül terveztem a szökést, de csak azután sikerült tökéletesítenem, hogy megismerkedtem Mattel. Akkor azt hittem, az a világ legjobb terve, de miután végeznem kellett Aaronnal, rájöttem, egyáltalán nem volt az. Messze állt tőle. 

- Nem tudom, hogy miként kéne elmagyaráznom nektek azt, amin ott keresztülmentem, így inkább Matt módszeréhez folyamodom. Amikor megpróbáltam neki elmondani, és tisztába tenni a dolgokat, az volt az első kérdése, hogy úgy, mint A tűzgyújtóban? Így kénytelen voltam később elolvasni Stephen King regényét, hogy rájöjjek, mit ért alatta, és igen. Valami hasonlón mentem át. Olvasta valaki? – kérdeztem, és nem igazán hagytam időt nekik. Edward szeme megcsillant, de láttam, hogy a Cullen család nagyjából tisztában van vele, a farkasoknál azonban homály volt az egész. 

- Az igazi nevem Foster 4 Delta – mondtam, és félrehúztam a hajamat, szabaddá téve a nyakamon lévő tetoválásokat. Látták rajta a feliratot, és a mancs nyomot. Ők aggatták rám ezt a béna nevet. 

- Kísérleti patkány voltam, éveken keresztül fogva tartottak – mondtam, és akaratlanul is eszembe jutott a rémálmom, ami ebben a házban ért utol. Pár napja voltam ott, amikor végigvezettek egy folyosón. Minden úgy volt, mint az álmomban. Trevor ordítozott, hogy ne vigyenek el, aztán hallottam a csaholást – és így utólag tudtam, honnan is jött a hang. Sikerült átváltoznia, ezért rohantak el mellettünk azok a fegyveres alakok. Akkoriban nem értettem, mi zajlik körülöttem, ijedten bújtam az engem ráncigáló karok közé. Elaltattak, aztán a műtőben tértem magamhoz, az ágyhoz szíjazva, gépekre kötve. Csak később jöttem rá, hogy mit is tettek velem. Ez volt a kulcsa annak, hogy megváltozzak. A nap, amitől már nem voltam teljesen önmagam.

- Megpróbáltak átformálni, amolyan tökéletes katonává tenni, érzelmek nélkül. Éveken keresztül edzettem, reggeltől estig a legkülönfélébb harcművészetekkel ismerkedhettem meg, miközben… nos, kimosták az agyam szépen, lassan. Kísérleteket folytattak rajtam, én voltam az első a szériában, aki életben maradt és pozitív eredményeket mutatott. Mutáns vagyok – folytattam, és összeszorult a torkom. Egyszerűen undorodtam magamtól, még most is, ennyi idő elteltével. – Nem igazán értek hozzá, de valahogy Trevor közreműködésével elérték, hogy megváltozzon a DNS-m. Egy génmanipulált korcs vagyok. Később többeken is bevetették az eljárást, egyre nagyobb csoportot képeztünk, és teljesen az irányításuk alatt álltunk. Az volt a feladatunk, hogy vámpírokat öljünk, lehetőleg minél többet – fejeztem be, és nagy levegőt vettem. 

Felcímkéztek minket, mint holmi vágóhídra kerülő állatokat, és egyáltalán nem vettek minket még csak emberszámba sem. A legjobb dolog, amit történhetett velem az az, hogy kiszabadultam onnan. 

Hosszú pillanatokig csönd volt a szobában, senki sem mondott semmit. Láttam a szemükben a kérdéseket és a döbbenetet. Nem igazán tudták felfogni, hogy mi is vagyok igazából. Tudtam, hogy megváltoztam a szemükben. Egyik pillanatról a másikra lettem szar, és semmit sem tehettem ellene.

- Nekem lenne egy kérdésem, ami már az elejétől fogva aggasztott – kezdett bele Emmett, és felé fordultam.  Nyoma sem volt gyűlöletnek vagy megvetésnek a szemeiben, ami kissé megnyugtatott. – Nos, farkas vagy, hasonló képességekkel és tulajdonságokkal rendelkezel, mint az alakváltók. Márpedig ők egészségesek, te pedig… Gyógyszereket szedsz, és rohamaid vannak. Ezt, ezt nem igazán értem.

Igen! Sikerült kijutnunk oda, ahova igazán nem akartam. – Lehetséges, hogy nem mondtam el mindent…