2013. március 6., szerda

A farkas nyomában – 24. fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánat a késésért, de Hétfőn vizsgám volt - amin sikeresem átmentem, és ezzel le is tudtam az összeset. :)
Köszönöm a támogatást, amit tőletek kaptam, egyszerűen el sem tudom mondani, hogy mennyit jelent nekem, hogy írtok a fejezeteimhez, tényleg. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik írtak, el sem hiszem, hogy 8 megjegyzést kaptam, a fellegekben vagyok! (Örülnék azért, ha ide is írnátok :P)
Köszönöm az új rendszeres olvasókat is, remélem tetszik a blogom, és gyakran felnéztek majd. :)
Be is fejeztem, hagylak titeket olvasni. Köszönöm, hogy ennyire várjátok a fejezeteket, hogy írtok, szeretlek titeket! :)
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet. :)
Jó olvasást!


"Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit
megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

Út a keserves igazsághoz

Vannak dolgok, amiket megpróbálunk eltitkolni mások elől, és ez alól sajnos én sem voltam kivétel. Már így is sokat tudtak rólam, nem igazán szerettem volna beavatni őket ennyire mélyen és részletesen. Még ezek után is – hogy majdnem mindent elmeséltem magamról –, kételkedtem abban, hogy helyesen cselekedtem-e az előbb. Nem éreztem helyénvalónak, de már késő. Eljárt a szám… Olyan sokáig kellett magamban tartani a titkaimat, hogy nehezemre esett ismét megnyílni mások előtt, és elmondani mindent, méghozzá bűntudatok nélkül. Szorongtam, akárhányszor elszántam magam, hogy végre megteszem, beszámolok nekik, s nehezen, de mégis beavattam őket, bár tudtam, bánni fogom minden pillanatát.

A másik indokom az volt, amiért még mindig titkolnám az egész történetet, az, hogy a pontos okában még én sem voltam teljesen biztos, csak találgattam. A farkassá válásom felborított mindent, és az egész olyan… bonyolulttá vált. Féltem, hogyha kitálalok, ismét bekövetkezik az, amitől tartottam. Hogy a kísérleti patkányuk leszek.

- Megvigasztal titeket, ha azt mondom, nincs semmi kóros betegségem vagy rendellenességem? – kérdeztem vigyorogva, de leolvadt a mosoly az arcomról, miután senki sem díjazta a poénom. Felsóhajtottam, és dühösen szusszantottam egyet.  – Ez elég bonyolult és kényes ügy. Úgy gondolom, éppen elég volt ez nektek mára – mondtam és tudtam, beletelhet egy kis időbe, míg megemésztik a dolgaimat, ezért nem akartam tovább folytatni. Mattnek anno csak kis adagokban mertem elmondani mindent, bár beismerem, van köztük különbség. Ők mind farkasok vagy vámpírok, Matt pedig „csak” ember, bár nem mondom, ő is látott dolgokat…

- Nekünk bármit elmondhatsz – figyeltem fel Jasper hangjára, és halványan, de annál erőltetőbben elmosolyodtam.

- Korábban meséltem, hogy még csak pár napja voltam náluk fogságban, amikor először kivezettek abból a lyukból, ahova bezártak. Elkábítottak, és a műtőben tértem magamhoz, az ágyhoz szíjazva, gépekre kötve. Igazat mondtam az előbb, hogy ezek után már nem voltam teljesen önmagam, hiszen megváltoztattak. Ők… – kezdtem bele, de Alice arckifejezése belém fojtotta a szót. A szeme üvegessé vált, furcsán meredt maga elé, és még arra sem reagált, hogy Jasper őt szólongatta. Kérdőn néztem körbe, és láthatóan mindenki más értette, mi folyik körülöttük, csak én nem. A farkasok kíváncsian léptek közelebb, én pedig csak döbbenten néztem ki a fejemből. Alice egy hosszúnak tűnő pillanat múlva magához tért, és mintha ijedtséget láttam volna a vonásain. Éreztem, hogy hirtelen púp lettem mindenki nyakán, de nem érdekelt. Néha ők is azok számomra.

- Oké, ez mi volt? – kérdeztem, és tekintetem Alice-re emeltem, válaszra várva.

A többiekre nézett, majd halkan felsóhajtott. – Látomásom volt – felelte, és felszisszentem. Hallottam már a vámpírok képességéről, de nem volt alkalmam ilyen közelről megtapasztalni azt. A falkámmal pillanatokon belül végeztünk velük, sosem tudtam, ez a különleges képesség mit is takarhat pontosan, ha egyáltalán létezett valaha is, hiszen olyan különlegességnek és ritkaságnak számított a plusz képesség a vámpírok körében. Hát, most kiderült, hogy egyértelműen létezett. Sosem volt lehetőségük ellenünk használni, így ez egész új információ volt számomra, még így is. – Pár vámpír rendelkezik különleges képességekkel, mint én, Jasper vagy éppenséggel Edward. Jasper az érzelmekre tud hatni, úgymond manipulálni tudja őket, Edward gondolatolvasó, én pedig a jövőt látom – mondta, és nemes egyszerűséggel egy fasza is kicsúszott a számon.

- Szóval egész végig nyitott könyv voltam neked? – kérdeztem, és hirtelen melegem lett. Annyit szenvedtem, hogy titokban tudjam tartani a kilétem, mindig – na jó, általában meggondoltam, hogy mit tegyek és mondjak, erre a gondolataim lepleztek le. Erre a legrosszabb álmomban sem számítottam volna, és ez bosszantott. Úgy éreztem, hátba támadtak.

- Nem igazán, de erre most nincs időnk. Ígérem, mindent elmondunk majd – mondta, és Alice felé fordult. 

- Jönnek – suttogta az halkan, miközben Jasper kezét szorongatta. – Fel kell készülnünk, minél hamarabb. – Alice rémült volt, ez rögtön felkeltette a figyelmem. Szívem szerint belekotnyeleskedtem volna, idegesített, hogy ebből is kihagytak. Láthatóan az összes Cullen megijedt egy kicsit, és ez aggasztott. Mégis mi az, ami képes megrémíteni őket? Hiszen ők legyőzhetetlenek!

- Esetleg tudok valamiben segíteni? – kérdeztem, és körbenéztem. Rossz volt ilyennek látni őket, így a kérdés csak úgy kicsúszott a számon, mielőtt még belegondoltam volna az esetleges következményekbe. Láttam a szemüket megcsillanni, amit nem igazán tudtam hova tenni.

- Nat is farkas, ő segíthet nekünk – kiáltott fel Jacob, mintha remek ötlete támadt volna, és tekintetét Bellára szegezte. – Minél többen vagyunk, annál könnyebben tudjuk megvédeni Bellát. Mindenki számít, ráadásul tapasztalt is – mondta, és rám pillantott. Nem igazán értettem, de aggasztottak szavai.

- Bella bajban van? Köze van ahhoz, hogy eltűnt néhány holmija? – kérdeztem, és rájuk néztem. – Mi van? Nem vagyok süket, hallottam dolgokat, amiket a suliban pusmogtatok – förmedtem rájuk idegesen. Nem direkt hallgatóztam, voltak dolgok, amik csak úgy eljutottak a fülembe. Ugyan már, farkas voltam. Azért mert a többi ember süket, és bátran beszéltek ilyesmikről előttük, azt gondolván úgysem hallják, én még nem voltam az. 

- Meg akarják ölni – magyarázta Edward idegesen, és kegyetlenül lényegre törően, s ökölbe szorította a kezét. – Elvitték az egyik pulóverét, hogy szagmintát vegyenek. Egy vámpírsereg jön jövő héten, és készen kell állnunk, hogy megvédjük őt.

Én… nem tudtam mit mondani. A szívem azt súgta, segítsek nekik, mindennél jobban ezt akartam, tudtam, hogy ezt kellene tennem, de képtelen voltam rá. Túl nagy volt a kockázat, és nem tehettem meg. Az agyamra kell hallgatnom.

- Sajnálom, de most tényleg nem segíthetek nektek – mondtam, és összefacsarodott a szívem. A bennem élő farkas izgatottan csaholt, várta, hogy végre szabadjára engedjem, de képtelen voltam rá. Egy vámpírhadsereg legyőzése már nem piskóta, és igazán nem fér bele az időmbe.

- Akkor ezért volt ennyi vámpír a környéken – töprengtem, és csak később tűnt fel, hogy hangosan mondtam ki a szavakat. Annyival érthetőbb volt így minden, nem is értettem, miért nem raktam össze a képeket magamtól.

- Mi az, hogy nem tudsz segíteni? – förmedt rám Jacob, és indulatosan felém lépett. – Farkas vagy, az a dolgod, hogy megvédd az embereket és vámpírokat ölj, ha tetszik neked, ha nem.

- Na, idefigyelj apukám! Először is, ne merj ilyen hangnemben beszélni velem, vagy esküszöm, letöröm a karodat, és feldugom a seggedbe – figyelmeztettem, és cinikusan elmosolyodtam. Szívesen megütöttem volna úgy Isten igazából, teljes erőmből. – Ez nem rajtam múlik, elhiheted, hogy kedvelem annyira Bellát, hogy szó nélkül tűzbe menjek érte, de nem tehetem. Különben is, többet tettem az elmúlt pár hétben, mint ti. Majd’ mindennap Seattle-ben voltam, hogy levadásszam a vámpírokat, míg ti a fene se tudja, mit csináltatok. Ne kelts bennem bűntudatot, én igenis mindent megtettem, amit csak tudtam – ordítottam most bár én is, egyenesen a képébe. Láttam, hogy egész testében remeg, de nem ijedtem meg tőle. Ha ő átváltozik, egye fene, én is. 

- Hé, hé, hé, nyugalom – lépett közénk Emmett, nehéz volt magát bepréselnie közénk, de csak sikerült neki, és óvatosan arrébb húzott. –  Még szép, helyesen döntöttél, nem is engedném, hogy te is belekeveredj még ennél is jobban – suttogta Emmett, ahogy megpróbált még arrébb taszigálni, és azt hittem megüt a guta. Mi az, hogy nem engedné? Ki ő nekem, hogy megtiltsa? Nem voltam kislány, harcos voltam!

- Nekem te ne mond meg, hogy mit kéne tennem vagy mit nem – hördültem fel, és kirántottam a karom a szorításból. Akaratlanul is felrémlett bennem az első találkozásunk, amikor ugyanezt tettem, miután befoglaltam a helyét, és pofátlan módon még az agyát is húztam. Majdhogynem annyira felháborodtam, mint a legutóbbi alkalomkor, de a nyugalom elárasztott, mintha fejbe vágtak volna egy farönkkel. Kellett pár pillanat, mire felfogtam Jasper műve az egész, rákaptam a tekintetem, de nem tudtam ráharagudni, amikor elmosolyodott. Erősen próbáltam mérgesen pillantani rá, de a mosolya nem engedte, hogy a sértődöttet játsszam. 

- Mi csak féltünk téged – szólt még kedvesen, de éreztem, most nem egészen általánosságban beszélt mindenkit beleértve, még akkor sem, hogy tudtam, van valóság alapja. Emmettre értette, és valamiért hirtelen nem is akartam ránézni.

- Bocsánat – szusszantottam egyet visszavonulót fújva, és leültem Jasper mellé. – Én csak, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is féltsen engem – persze Mattet leszámítva. Emmettre néztem, és úgy döntöttem, elmondok mindent, mindenképp befejezem a mondandómat. Tudniuk kell, hogy nem azért nem segítek, mert nem akarok, hanem mert tényleg nem tudok, képtelen vagyok rá.

- Amikor elkaptak, beültettek valamit a fejembe… – kezdtem bele ismét, s beharaptam az ajkamat, ahogy őt néztem. – Vagyis, nem csak az enyémbe. Nem igazán tudom elmagyarázni, hogy mi is ez – mondtam, és bénán a fejemre mutattam. – Ezzel valahogy sikerült elérniük, hogy megváltozzunk. Mintha blokkolta volna az emlékeinket, az érzéseinket, ezzel tettek minket gyilkoló gépekké, szépen, fokozatosan, de nem érzékeltük már a külvilágot, csak az utasításaikat követtük, méghozzá feltételek nélkül. Az volt a céljuk, hogy tökéletes „katonákat” képezzenek – folytattam, és macskakörmöt rajzoltam a levegőbe. – Képesek voltak irányítani minket, de idővel ez a chip kezdett meghibásodni. Egyre tisztábban láttam a dolgokat magam körül, és akkor kezdtem el tervezgetni a szökésemet. Nem akartam feltűnést kelteni, éveken keresztül színleltem, miközben a tökéletes lehetőségre vártam, amikor is eljött az ideje, hogy eltűnjek. Elszabadult a pokol, és ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak onnan. 

- Nem én voltam az egyedüli a falkámban, aki kezdett magára találni. Tizenketten voltunk, és rajtam kívül mindenki meghalt. Időben, majdnem ugyanakkor ültették belénk ezeket a szarokat. Mi voltunk az első működőképes, pozitív eredményeket kimutató csapat, és nem mellesleg az elsők, akik túlélték a kísérleteket –, de elhatározták, hogy ki kell iktatni minket, mert veszélyesek vagyunk rájuk nézve.

- Mint később kiderült, ez a chip sokkal több mindenre képes, mint ahogy számoltunk volna vele, úgymond több funkcióval rendelkezik. De mit is vártunk volna, modern katonai technológia, mit ne mondjak, ez azért mindent elárul – néztem rájuk, és béna, merengő mosoly ült ki az arcomra. – Úgy döntöttem, nem várok a többiekre, megszökök Aaronnal, a volt falkatársammal, de a chipje még elég aktív volt ahhoz, hogy elérjék, rám támadjon. – Nagy levegőt vettem, és gondolatban áttértem a véres jeleneten. Valahogy nem akartam az orrukra kötni, milyen fájdalmas is volt vele végezni. Életem egyik legrosszabb napja volt a sok közül. Talán a legrosszabb…

- Nem tudom, hogy működik pontosan, de az biztos, hogy halálos. Ahogy elkapták őket, egy pillanat alatt összeestek, közelről iktattak ki mindenkit. Szinte csak egy gombnyomás volt az egész, és örökre eltávoztak közülünk. Fogalmam sincs, szerencsére nem láttam közelről működni, talán a chip szétrobban ezer darabra, és… – nem tudtam befejezni a mondatot. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy velem is megtörténhetett volna.

- Szóval, ha netán elkapnának, téged is ilyen könnyen hatástalanítanának? – kérdezte gyakorlatiasan Jasper, és közelebb hajolt, hogy jobban hallja. Megmosolyogtam a mozdulatot, olyan emberi volt, egy régről rajta maradt szokás. 

- Nem tudom, lehetséges. Talán a chip már működésképtelen, és nem ártana nekem, de az ellenkezője is előfordulhat. Az is lehet, hogy ha elég közel tudnak kerülni hozzám, könnyűszerrel megtehetik, és kiiktathatnak, ezért sem engedhetem, hogy rám találjanak. Nem szeretnék kockáztatni, mert ez mindenképpen bekövetkezne, ha segítenék nektek. Megtalálnának, könnyűszerrel – mondtam, és felsóhajtottam az értetlen tekinteteket látva. – Már rengetegszer rám találtak, sok idő volt, mire rájöttem az okára. Ha elég sokáig farkas alakban vagyok, a chip aktiválódik, és jelet küld nekik, ami alapján bemérhetnek. 

- Szóval időkorláthoz vagy kötve – vette át a szót Edward, és hangosan hümmögött egyet, miután bólintottam. – Mennyi időd van? 

- Természetesen nem pontos érték, de nem szeretnék többet kísérletezni és a sorosomat kísérteni. Lehet, hogy legközelebb már nem lesz akkora szerencsém, hogy meglógjak előlük. Rengeteg energiámat fektettem abba, hogy minél pontosabb értéket kapjak, de öt percen túl nem szívesen lennék farkas alakban, mert annak komoly következményei lennének – mondtam még, és hátradőltem a kanapén.  – Sajnálom, szeretnék segíteni nektek, szívesen is tenném, de nem tudok – folytattam, és behunytam a szemem. 

Mennyire lenne nagy veszteség, ha nem foglalkoznék az időkorlátommal és segítenék nekik? Ha túlélném, el kéne mennem a városból, talán még az Államokból is, és hátra kéne hagynom mindenkit, még Mattet is. Ép elég veszélybe sodortam már, nem kéne tetőzni.

Egy egész vámpírsereg megtámadása igencsak veszélyes és komoly dolog. Sokan vannak, erősebbek, gyorsabbak, vérszomjasabbak és kiszámíthatatlanabbak, mint a többi fajtájabeli, ami megnehezíti a dolgunkat. Cullenéknek és a farkasoknak meg kell tanulniuk együttműködni, ha túl akarják élni a csatát. 

- Ha a harcban nem is tudok részt venni, segíteni még talán tudok nektek. Tapasztalt harcos vagyok, ismerem a vámpírok gyenge pontjait – érveltem hirtelen ötlettől vezérelve, és szenvedélyesen szónokoltam, miért is lehetnék a segítségükre. Nem feltétlenül rossz az, hogy újszülöttekkel állunk szemben, ők még tapasztalatlanok, és ész nélkül, meggondolatlanul támadnak. Ezt akár az előnyünkre is fordíthatnánk, ebben biztos voltam. 

- Jasper remek harcos, mindenkinél jobban ismeri az újszülötteket, ugyanakkor minden segítséget szívesen veszünk, és hálásak lennénk érte, Natalie – mondta kedvesen Carlisle, és mosolyogva bólintottam én is. Túl volt tárgyalva. Ők segítettek Matten, én is segítek a felkészülésben. Így még talán kvittek is lehetnénk – bár nem ezért akartam nekik segíteni, csupán ezzel nyugtattam magam.

- És mi van a fejfájásoddal? – kérdezett rá ismét Emmett, és majdhogynem a fejemre is csaptam. Ez érdekelte őket a legjobban, és mégis megfeledkeztem róla.
 
- Úgy gondolom, ez felelős a fejfájásaimért is. Miután a chip meghibásodott, apróbb migrénjeim lettek, amik az évek folyamán egyre erősödtek. Nem tudom biztosra, de csak erre tudok gondolni.

Mint egy végszóra, hangosan korgott a gyomrom, és kínosan felnevettem. Rég ettem, teljesen elfelejtkeztem róla a Mattel történtek után, és rettenetesen éhes lettem. Ha ízlene a farkas hús, és esetlegesen hajlamos lennék a kannibalizmusra, még Jacobot is megettem volna, annyira az idegeimre ment pár perc alatt. Azt hinné az ember, hogy azok után, hogy leállítottam őt, mielőtt összeverekedhetett volna Edwarddal és megütött – persze csak véletlenül –, változtatni fog a helyzet, és kedvesebb lesz. Talán egy-két napig az volt, de már nyoma sincs annak a fiúnak, és ez bosszantott.

Esme kedvesen felajánlotta, hogy gyorsan készít nekem valamit, és elfogadtam, mert szó szerint éheztem. A farkasok számára ez a legszörnyűbb érzés, muszáj volt csillapítani egy kicsit az érzést, így leültem addig az ebédlő asztalhoz négy szelet kenyérrel, és jól megöntöttem őket az imádott ketchuppal, a kenyér szinte tocsogott tőle.

- Na jó, ezt szerintem még én sem enném meg – jött mellém röhögve Jacob, és bénán megcsapkodta a vállam. Abba hagytam a rágást, és a rajtam pihenő kezére meredtem, mire rögtön elemelte azt, és idegesen a hajába túrt. Béna kísérlet volt arra, hogy beszélgessünk, és hogy bocsánatot kérjen tőlem.

- Pedig nem olyan rossz – mondtam végül barátságosabban, és a lábammal kihúztam a mellettem levő széket. Leült mellém, és a tányéromra nézett, még mindig furcsán méregette. – Bármennyire is bámulod, nem adok belőle – mondtam, és nagyot haraptam a kenyeremből. – De ki kéne egyszer próbálnod.

- Soha, undorítóan néz ki, még számomra is. Pedig én aztán mindent megeszek, szó szerint mindent.

- Te tudod – vontam meg a vállam, és úgy nézhettem ki, mint egy hörcsög. Nem igazán értettem, hogy mi baja van vele, annyira azért nem volt rémes íze. – Viszont a pirítós vajkrémmel és sonkával isteni, főleg ha raksz a tetejére majonézt és ketchupot is. 

- Mi ez a ketchup őrület? És minek kevered őket?

- Mert így az igazi – förmedtem rá, és inkább elfordultam. Látszik, hogy aranyélete volt, és sosem kellett ilyeneket ennie. Egy idő után hozzá szokik az ember, és meg is kedveli az ilyen egyszerű ételeket.

Épp az ujjaimat nyalogattam, amikor Carlisle utánunk jött, és azt mondta, beszélni szeretne velem, amivel sikeresen a frászt hozta rám. Talán Mattel történt valami?

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia, nagyon jó lett ez a rész is, kíváncsian várom mit hozol még az elkövetkezőkben...

Narmiraen írta...

Szia!
Végre kiderülnek a titkok :) Kíváncsi leszek mit szeretne megtudni Carlisle Nat-től. És reménykedem, hogy sikerül kiszedni a fejéből a chipet. És Emmett? Tiszta édes.... :)
Várom a folytatást
Narmiraen

Monya írta...

Szia!

Köszönöm szépen, boldog vagyok, hogy tetszett! :)
A friss nem tudom hogy jön, de sietek vele. :)
Köszönöm, hogy írtál! :D

Monya írta...

Szia!

Igen-igen, így van. Már a 24. fejezet környékén nem is baj. :D
Nem mondok semmit, de a következő fejezetből ki is fog derülni.
Emmett majdnem mindig az! :D
Sietek vele, és köszönöm, hogy írtál! :)

Puszi

Névtelen írta...

Szia Monya!
Bocs hogy csak most irok de eddig nem igazán volt időm :( Örülök, hogy a vizsgáid sikerültek :) A fejezetről: végre kiderült az igazság. Hurrrrrrááá. Imádom Emmettet, már alig várom hogy összejöjjenek. (ugye össze fognak jönni?) Kérlek kérlek kérlek....jöjjenek összeeee :D :D Biztos vagyok benne hogy Carlisle kitalál majd valamit a chipet illetően és sikeresen kiszedi Nat fejéből azt. Ez a feji is nagyon tetszett pont mint a többi. Remélem hogy még hosszú ideig fogjuk élvezni az irásaidat :)

Puszi Réka :D

Gabriella írta...

Sziasziaszia!!! :)

Már kevésbé homályos a kép, de hogy tisztán látnék... :/ Mindig sikerül elérned, hogy tűkön ülve várjam a folytatást!
Mi lesz velem, ha véget ér???!!!
Nagyon jó volt, de ami engem is a legjobban érdekel, az a bevésődése!!! :D
Hajrá, és grat a vizsgához!

Puszi

Monya írta...

Szia Réka!

Semmi gond, örülök, hogy írtál, köszönöm szépen! :)
Köszi, elhiheted, hogy én is! Nagy kő esett le a szívemről, hogy ismét túl vagyok rajtuk...
Szeretnéd, hogy összejöjjenek? :P Sajnálom, de nem árulhatom el, hogy mi mindent tervezek még... :D De hamarosan vége a történetnek, szóval nem kell sokat várnod :)
Carlisle nagyon segítőkész, azt megsúgom, hogy segíteni akar Natnek - bár ez nem nagy titok - a kérdés az, hogy tud-e. :)
Köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy! Hihetetlenül jól esik ez a támogatás!! :)
Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen, van még pár ötlet a tarsolyomban - bár lassan szeretnék megválni a Twilight világától. :(

Puszi :)

Monya írta...

Sziaaa! :)

Ezt nagyon-nagyon nagy örömmel hallom. :P :D
Remélem ha a történet véget ér, még itt maradsz a blogon, és az Önzetlen szerelmet is nyomon követed. :) Elhiheted, hogy nekem is nehéz lesz befejezni A farkas nyomábant - legszívesebben be sem fejezném :D :D
Köszönöm szépen! :)

Puszi

Megjegyzés küldése