2013. augusztus 30., péntek

Önzetlen szerelem - 6. fejezet

Sziasztok!
Próbálom rövidre fogni. Először is, nagyon bántott, hogy az előző fejezethez ilyen kevés komment jött, de összeszedtem magam, és már csak azért is megírtam folytatást - hétvégén egyébként sem lenne időm rá, mert a szülinapomat ünnepeljük, meg hát itt a suli kezdés, valamivel kedveskednem kellett...
Köszönöm azoknak, akik írtak, és neked is Anita. :) A megjegyzésed olvasva még inkább belehúztam, és egész hamar befejeztem. :)
Elnézést az esetleges hibákért.
Jó olvasást!

Egy elhamarkodott döntés

A hatalmas franciaágyban fekve, eszembe jutott, milyen ostoba is voltam előző este. Mindent elmondtam Alice-nek, a családja nagy valószínűséggel hallotta, pedig megfogadtam, hogy sosem beszélek erről többet senkinek. Elég kellemetlen érzés, ha valakinek megnyílsz, elmondod életet legfájóbb pillanatát, az meg figyelembe sem veszi a lelki sérülésedet – mert közben rá kellett jönnöm, hogy igen is vannak. Most már tényleg defektes vagyok.

Türelmesen válaszolgattam Alice kérdéseire, már nem volt mit magamban tartanom.

- Persze, hogy elmentünk a kórházba. Nem lettem terhes meg semmi. Nem erőszakolt meg, az az egy szerencséje, de ettől függetlenül kivoltam. 

Irtó kellemetlen volt anyával és nevelőapámmal várni a sürgősségin. Úgy éreztem, menten elsüllyedek. Legszívesebben csak sírtam volna a szobám magányában. Emlékszem mennyire féltem, miközben az orvos vizsgálgatott, és habár azt hittem, hogy egy egész szikla fog leszakadni a mellkasomról, annyira nem könnyebbültem meg a jó hírtől. Még szűz voltam. Kellemetlenül éreztem magam a vizsgálószobában. Érzéketlené váltam akkor, a könnyeim elapadtak, talán akkor sem sírtam volna, ha lettek volna még könnyeim. Anya aggódása és fontoskodása az agyamra ment, folyton arra emlékeztetett, hogy mi is történt aznap. Hibáztam, de tanultam belőle és sokkal nagyobb felelősségem van már. 

- És bízol még ezek után a pasikban? – kérdezte hirtelen Alice, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. A kérdése váratlanul ért, teljesen lesokkolt. Elgondolkodva merengtem vissza a múltba, és rá kellett jönnöm, hogy félek. Az utolsó családi nyaralásunkra gondoltam, és Kevinre. Görögországban ismerkedtem meg vele, egy apartmanban szálltunk meg, ő a haverjaival jött, én pedig anyáékkal, és a legjobb családi barátainkkal. Nagyon jól éreztem magam, gyönyörű volt a hely, az éjszakai élet pedig teljesen elvarázsolt. Elég sokat beszélgettem velük a medence környékén ahhoz képest, hogy antiszociális vagyok – menet közben kiderült, hogy mind katonák, vagy még csak annak tanulnak – egy tűzoltón kívül. Ez rögtön felcsigázta az érdeklődésemet, ugyanis lehetséges opcióként ez is szóba jött az életemben. Hogy katona legyek… Az indulásuk előtti este ők kint iszogattak, mi pedig a főutcára készültünk, de valahogy leragadtunk ott, és beszédbe elegyedtünk. Vagyis hogy inkább a szülők, nevelőapukámnak olyan beszélőkéje volt, hogy mindenki könnyen megszerette. Amy-vel, barátnőmmel csatlakoztunk hozzájuk egy könnyed kis iszogatáshoz, és úgy éreztem, egymásra találtunk Kevinnel. Mintha lelkitársak lennénk, és voltam olyan ostoba és naiv, hogy eláruljam neki az egyik legnagyobb titkom. Teljesen megértő volt, azt mondta, az ő kishúga is valami hasonlón ment keresztül, és évekig pszichológushoz kellett járnia. Összeszorult a szívem már csak a gondolatra is, hogy kövessem testvére példáját. A történtek után nagyon illedelmes és kedves volt, szó szerint elkért a szüleimtől engem és Amy-t, hogy bulizni vehessünk velük, és biztosította őket, hogy nagyon fog ránk vigyázni, és időben visszahoz minket. Anya pedig nagyon komolyan vette. Ahányszor elmentem otthonról – akár moziba, akár a városba valamerre, hogy jól érezzem magam, minden túlzásba vitt. Az aggodalma egyszerre zaklatott fel és rémisztett meg. Ő miért nem tudja elfelejteni, ha én teljes erőmből azon vagyok? – kérdeztem mindig magamtól mérgesen. „Összejöttünk”, és mivel mi egy héttel tovább maradtunk, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Folyton írt, már kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor elkértem valamelyik rokonom telefonját – merthogy az enyém valamiért nem működött. Aztán minden elromlott. Más városban éltünk, és habár ő eljött hozzám, én nem mertem felmenni. Egyre akaratosabb volt, de mindvégig ellenálltam. Féltem a helyzettől, talán tőle is. Hiszen egy idegenvárosban lettem volna, ahol csak teljesen rá lennék utalva, ráadásul katona volt! Ezt a tényt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Sokkal erősebb nálam, esélyem sem lenne a védekezésre. Már majdnem beadtam a derekam, amikor is részegen hívott fel, és valami kiscsaj szólt bele a telefonjába. Beleköszönt a telefonba, én pedig döbbenten tartottam a fülem mellett a telefont. Magyarázkodni kezdett, de annyira be volt csípve, hogy nem is értettem mit mond. Másnap számon kértem az interneten keresztül, de mivel késő volt, fürdeni mentem. Láttam, hogy nagyban pötyög már valamit percek óta, vártam még egy kicsit, aztán már nem volt türelmem. Mire visszaértem, első dolgom az volt, hogy meglessem a válaszát, de semmi nem jött tőle. Semmi! Amikor elkezdődött a tanév, írt egy sms-t, de már tudtam, ennek lőttek. Állítólag elmagyarázta nekem korábban a történteket sms-ben és Facebookon, de az érdekes az egészben az volt, hogy egyiket sem kaptam meg. Nem voltam hülye és elegem lett a hazudozásból! Ezek után mélyebbre süllyedtem és még jobban magamat hibáztattam. Mindenért. A hab a tortán pedig az volt, amikor törölt az ismerősei közül. Legszívesebben állon vertem volna.

Szóval bizton állíthatom, hogy nem bíztam a pasikban, és még talán féltem is tőlük, erre pedig Alice ébresztett rá, pedig annyira nyilvánvaló volt az egész. Az összes bénán elsült randim talán ezért fuccsolt be.

Mezítláb lépkedtem a fürdőszobába, megmostam az arcom, és átöltöztem. Minél hamarabb haza akartam jutni. Nem tudtam, hogy néznék a többiek szemébe a történtek után. Emmett mérges rám, Rosalie mindig az, ráadásul hallották minden szavamat. Kinéztem az ablakon, és mély levegőt vettem. Elég magasan voltunk, esélytelen, hogy minden probléma nélkül leugorjak. Nem szerettem volna azért kitörni a nyakamat vagy a lábamat. Visszaszaladtam az ágyamhoz, felkaptam a táskám, és ismét megálltam a párkánynál. Az előttem álló fára összpontosítottam, mire felém hajlottak az ágai, és óvatosan, remegő térdekkel másztam rá. 

Kihajoltam az ablakon, elkaptam az egyik gallyat, és egyik lábamat a másik után helyezve ráültem. Már abban a pillanatban tudtam, hogy ez egy szörnyű ötlet volt, amikor a fa törzse felé haladtam. Túl vékony voltak a faágak, hogy tovább másszuk rajtuk, és valami béna módszerrel próbáltam közelebb tolni a seggem a fa belseje felé.  Amikor percek múltán, de sikerült elérnem a törzset, szusszantottam egy nagyot. A neheze még csak most jön! Fogást kerestem és a lábam idétlenül lógott a levegőben, ahogy megpróbáltam kapaszkodót találni és lejjebb mászni. – A rohadt életbe – kiáltottam fel fojtottan, amikor megcsúszott a lábam. Riadtan néztem le a földre, és elszörnyedtem, hogy még így is milyen magasan vagyok. A fejemben kétségbeesetten száguldoztak a gondolatok, de semmi értelmes ötlet vagy varázslat nem jutott eszembe, egyszerűen túlságosan bepánikoltam. Még csak azt sem tudtam, miért választottam ezt a béna ötletet. Én és a famászás? Istenem! Még kötelet mászni sem tudok, nemhogy fára. Mindig egyest kaptam rá a suliban, ráadásul folyton kidörzsölte a combom és a vádlim az érdes kötél. Eszembe jutott, amikor pár éve a kerítés tetején ragadtam. Az unokatesóim unszolására követtem a példájukat, csakhogy nekem közel sem ment olyan könnyen és egyszerűen, mint nekik. Előrementek, nem vették észre, hogy lemaradtam, én meg sírva fakadtam ott egyedül. Éreztem, hogy ha nem jutok le innen azonnal, elszakad a cérna. 

A táskám hangos puffanással esett le a vállamról, és hatalmasat nyeltem. Mi van, ha az én fejem vágódott volna így be? Nem akartam többet fejre esni – ilyen magasságból meg pláne nem. Az unokatestvéreim megpróbáltak megtanítani kézen állni, de mint oly sok dologban béna voltam, nos, ez is nehézséget okozott. A lépcsőházban álltunk, nagy nehezen fellöktem magam, ők elkapták a lábam, de rögtön el is engedték, én pedig képtelen voltam megtartani a súlyom, és fejre estem. Már az is piszkosul fájt, sőt, szorongok minden egyes alkalommal, amikor kézen kell állnom. Valami érdekes okból kifolyólag, erre is mindig rossz érdemjegyet kapok. 

Összeszorítottam a fogam, és bármennyire féltem, leengedtem a lábam, és amikor egy szinttel lejjebb értem, átkaroltam a fát, és eldöntöttem, én innen le nem megyek. Behunytam a szemem, és eszembe jutott, hogyan is kerültem ide első alkalommal, önszántamból. Meghajlítottam a Földet, talán most is azt kéne csinálnom. 

Már ép magam elé képzeltem a házunkat, amikor valami fojtott hang megütötte a fülem. Remegő lábakkal, még mindig szorosan kapaszkodva leguggoltam, hogy a hatalmas lombkorona mögül kikukkantsak, és majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor Emmettet pillantottam meg a bejárati ajtajuknak támaszkodva. – Hogy az a… – gondoltam mérgesen, és büszkén kihúztam magam.

- Úgy látom, rád fér egy kis segítség – mondta vigyorogva. Meg sem próbálta elrejteni, mennyire jól szórakozik rajtam.

- Nem, köszi, megvagyok. Tökéletes itt, én csak élvezem a kilátást. Tudod, innen belátni az egész erdőt. – Próbáltam áhítatot csempészni a hangomba, de igazából szart se láttam.

- Na, ne szívass. Kapaszkodj meg, felmegyek érted és lehozlak onnan – mondta immáron közelebbről, és már láttam, amint ugrásra készen behajlítja lábait, hogy lendületet vegyen.

- Ne – kiáltottam hangosan, és a hirtelen mozdulattól megcsúsztam. A szívem eszeveszettül vert, és már egész testemben remegtem. 

- Oké, akkor ugorj le. Elkaplak – biztosított róla most már komolyan, az arcáról eltűnt a jó kedv.

- Megvesztél? Dehogy ugrok le. Inkább visszamászom valahogy – feleltem kissé halkan, és felpillantottam. Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyik a nehezebb. Felmászni vagy le? Miután megkapaszkodtam, idétlenül kalimpáltam a lábammal, s amikor megpróbáltam feljebb húzni, begörcsölt a combom. A picsába most már! – Magamban olyan szitokáradatot lenyomtam, hogy azt még egy kocsis is megirigyelte volna. 

- Ne hülyéskedj, Adne! – kiáltotta most már mérgesen, és határozottan kellemetlenül éreztem magam. – Talán valami bajod van velem? – tudakolta, és döbbentem meredtem le rá. A hangja olyan furcsa volt, kissé bánatos. Haragudott rám, és ez szörnyen fájt.

- Tessék? – kérdeztem vissza, meglepetten. Mégis miről beszél? Azt hiszi, nem bízok benne? Vagy hogy azért nem merek leugrani, mert problémám van vele? – Dehogy! Emmett, nem... Én csak… ne haragudj, de attól tartok, hogy a súlyodtól leszakad az ág, amin állok – mondtam ki végül, úgy gondolva, az őszinteség beválhat, és kínomban beharaptam az ajkam.

Nem számítottam arra, hogy körbe fog röhögni, de megtette. Majdhogynem fuldoklott, én pedig felhúztam magam a bunkó viselkedésén.

- Nos, ha csak erről van szó, ezen könnyen segíthetünk.

- Várj, várj – kiáltottam utána, de már sehol sem láttam. – Mire készülsz? Emmett – ordítottam végül torkom szakadtából, de nem kaptam választ. Idegesen pillantottam körbe, és elhatároztam, az lesz a legjobb, ha magam veszem kezelésbe a dolgokat. Behunytam a szemem, de ekkor óvatosan, szinte észrevehetetlenül megremegett alattam a gally. Kérdőn nyitottam ki a szemem, és hátrahőköltem, amikor Jasper állt közvetlen előttem.

- Jézusom – kiáltottam fel rémülten, és kezemet a mellkasomra helyeztem. – Ne… Ne ijesztgess – nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel, és dühösen pillantottam Emmettre, aki legnagyobb döbbenetemre telefonnal a kezében vigyorgott, és integetett nekem.

- Te meg mit csinálsz? Rakd le azonnal. Azonnal rakd le Emmett Cullen, ha jót akarsz magadnak, vagy ne legyen a nevem Ariadne Gardner – figyelmeztettem megrovóan, de nem reagált rá. 

- Mosolyogj, a kamera szeret téged – felelte vidáman, én pedig majd’ meg pukkadtam. Mit képzel ez magáról? A kis suttyó! 

- Felrobbantom, ha nem teszed le most azonnal – mondtam dühösen, és felkiáltottam, amikor Jasper a csípőmhöz nyúlt. 

- Ne! – Védekezően emeltem magam elé a kezem és szinte könyörgően meredtem rá, de nem hatott. – Megoldom – biztosítottam, ő pedig nem is törődve a válaszommal felkapott, és leugrott. A fejemet szorosan a mellkasára hajtottam, és beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, már lent is vagyunk. Óvatosan a talpamra állított, és végig néztem magamon. 

- Élek – suttogtam inkább magamnak, mint neki, de természetesen meghallották és nevetésben törtek ki.

- Még szép, hogy élsz. És csak úgy mondom, hogy én is le tudtalak volna hozni onnan, minden gond nélkül. De én tiszteletben tartom a hölgyek kérését – mondta, miközben átkarolta a vállam, és visszanézte a felvételt. Nem foglalkoztam vele, Jasperre néztem.

- Köszönöm – mondtam neki, és a táskámért nyúltam. Emmett hangosan röhögött, és újra meg újra megnézte a felvételt, amivel teljesen felhergelt. Megpróbáltam kikapni a kezéből, és nem kellett volna meglepődnöm, hogy nem sikerült. 

- Ugyan! Azt hiszed, esélyed lenne egy vámpírral szemben? Gyorsak vagyunk, akárcsak Flash – mondta, és még az általam kedvelt szuperhősös hasonlattal sem tudta meglágyítani a szívem. 

- Azért megpróbáltam – feleltem bánatosan, majd tekintetemet a telefonjára szegetem. Minden bizonnyal rájöhetett, miben mesterkedek, ugyan is gonosz vigyorra húzta a száját. 

- Bármivel próbálkozhatsz, a felvétel akkor is meglesz. Elküldtem a többieknek és az email címemre is – mondta, és megcsókolta a telefonját. – Modern technika, egyszerűen imádom – folytatta, és miután szalutált, bevonult a házba. 

- Hogy tudtok egy fedél alatt élni vele? – kérdeztem Jaspertől egy kis szünet után, ő pedig megértően pillantott rám.

- Könnyen, csak meg kell szokni – válaszolta, amin kissé elgondolkoztam. Nem, ráztam meg a fejem. Ezt szerintem nem lehet megszokni.

- Bejössz? – kérdezte, és fejével a ház felé bökött. Zavartan helyeztem át a testsúlyom, végül megráztam fejem. 

- Azt hiszem,  jobb ha megyek – mondtam, és megigazítottam a táskát a vállamon.

- Hazaviszlek – szólt, és már elő is vette a kulcsokat, de megráztam a fejem.

- Nem kell, köszönöm. Haza tudok menni gyalog is – tiltakoztam, de elhalt a hangom, amikor a szemembe nézett.

- Haza szeretnélek vinni – jelentette ki határozottan, és megindult a garázs felé. Pár lépés után hátrafordult, és végül mozgásra bírtam végtagjaimat. Némán haladtunk egy ideig, kínosan éreztem magam, de nem tudtam mivel megtörni a csendet. Gyanítottam, hogy a tegnap estéről akar beszélni velem. Lefékezett a garázs előtt, és láttam, neki is nehezek jönnek a szavak. Felém fordult, kinyitotta a száját, majd becsukta. Nagyon szép telt ajkai voltak.

- Adne – mondta végül, és belenéztem a szemébe, de olyan nyílt tekintete volt, hogy el kellett fordulnom.

- Igen? – kérdeztem vissza, és végigsimítottam a műszerfalon. 

- El tudom képzelni, hogy min mentél keresztül – kezdett bele, de dühösen kaptam fel a fejem.

- Nem, nem tudod elképzelni. Nem ismersz engem, semmit sem tudsz rólam – fakadtam ki hirtelen, magam sem értettem az okát. Bólogatott, és beletúrt a hosszú, szőke tincsekbe. 

- Igen, ebben igazad van. Még csak pár napja ismerlek téged, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem tudom min mész keresztül. Tudod, érezlek – mondta, és ismét kínosan éreztem magam. – Úgy értem, az érzéseidet érzem. Közel laksz hozzánk, és érzem, amit te. Minden este – mondta, és egyszerűen ledermedtem.

- Minden… minden este? – kérdeztem vissza, és megremegett a hangom. 

- Igen. Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Érzem azt a szörnyű fájdalmat, kétségbeesést és dühöt, amit te érzel minden este, lefekvés előtt. Ha tudnék, talán én is veled együtt sírnék a fájdalomtól. De tovább kell lépned, Adne, nem élhetsz a múltban. Talpra kell állnod, és bíznod kell abban, hogy valami jó történik. Valami csoda – mondta, és könnybe lábadt a szemem. Nem akartam előtte sírni, utáltam, ha az érzéseimről beszéltek. 

- Tudom – suttogtam, és kinéztem az ablakon, miközben nagyokat pislogtam. – Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem könnyű elfelejteni a történteket. Mindenegyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek… – félbe hagytam a mondatot.

- Senki sem mondta, hogy az. Nehéz, ezt nem tagadom. De annyi minden van a világban, amiért érdemes élni és küzdeni. De tudod, mi az egyik legnehezebb dolog az életben? – kérdezte, és felé fordultam.

- Nem – mondtam, és kíváncsian néztem őt.

- Élni benne – felelte halvány mosollyal az arcán.

12 megjegyzés:

nikii. írta...

Szia Monya!
Sajnálom, hogy nem írtam az előző részhez, de mikor olvastam akkor pont külföldön voltam és telefonról olvastam, mikor meg vissza jöttem akkor meg elfelejtettem, de most már itt vagyok:DD
Kezdjük az 5.fejezettel:D
Örültem a bulizós résznek, csak hát Adne elég furin viselkedett, nem tudtam hova tenni, hogy mi baja van.
De aztán meg értettem mikor mesélt Alicenek, szegényt nagyon megsajnáltam, most már tudjuk, hogy miért nem akarta, hogy Emmett vegyen neki italt, teljesen meg értem ezek után.
Hoohooo az a bár az hol is van pontosan??:DD Oda nekem is el kell jutnom, és hmm..a pultos fiú is igen csak jónak tűnik, nekem is csinálhat ám nyugodtan egy koktélt..vagy épp többet is;DDXDD
Na és akkor a mai rész:D
Ez is jóra sikeredett:D
Igencsak gyáva húzás volt Adnetól a fára mászás, hogy úgy lépjen le:| Na de mindegy:D
Emmett nagyon húsi volt, ahogy folyamatosan videózta Adnet nagyon vicces volt:DD
Jasper meg csak megint édi-bédi volt, hisz hát ő Jasper:D
Tetszett ahogy próbálta meggyőzni Adnet, hogy tovább kell lépnie:)
Na így összességében ennyi a két részről.
Neked is sok sikert az új tanévhez.Ha utazol megint valahova vagy van valami izgalmas dolog akkor azt nyugodtan oszd meg velünk, hisz érdekel minket, hogy mi van veled és szívesen hallgattunk:D
Várjuk a következő részt.
Puszii

Csajsszeee írta...

Szya! Imádom ezt a történeted is, mindig mikor meglátom, hogy van új fejezet mindent félre dobok és elkezdem olvasni :) Nagyon jó az egész fejezet a fás sztorinál meghát nem bírtam abbahagyni a mosolygást (és most is ahogy leírtam ezt és felelevenedett hát csak mosolyogni tudok :) ) Szóval röviden ennyi és epekedve várom a következő részt :)
Boldog szülinapot előre is :) és hát kitartást kívánok a sulihoz.

U.i.: csatlakozom az előttem szólóhoz, hogy nyugodtan megoszthatsz velünk bármit, mert érdekel minket :)

Névtelen írta...

Szia Monya.
Na szoval... Nagyon tetszett ez a resz is, pont mint a tobbi. En is jot mosolyogtam a faramaszos jeleneten, ahogy magam ele kepzeltem...hat az eleg vicces volt. A videot amit Emmett keszitett rola en is szivesen megneznem :) Remelem elobb vagy utobb Adne tovabb tud lepni es megtalalja az igaz szerelmet (vajon kiben?) Mar nagyon varom a kovetkezo reszt. Es en is szeretnek BOLDOG SZULETESNAPOT kivanni.
"Boldog, boldog, boldog szuletesnapot,
Kivanjuk, hogy legyen meg, sok ilyen szep napod!!! :):):):)
Sok puszi Reka :D

Monya írta...

Szia! :)

Először is köszönöm, hogy írtál, és hogy az előző fejezetről is elmondtad a véleményed. :)
Hahaha! Két külön hely, de mindkettő Bournemouth-ban van, Angliában. Az első két kép egy Cameo nevű szórakozóhelyen készült - és az egyik kidobósrácért odáig voltam. :D Látnotok kellett volna. :)
A pultos fiú pedig a Smokin' Aces-ben dolgozik. Danielnek hívták :P Csodákra képes az internet és a Facebook, mi? :) Egyébként imádtam azt a helyet, mindig élőzenét játszottak és szívesen mentem volna oda, bármikor. Örülök, hogy a pultos fiúm neked is bejött - de hallottam olyan pletykákat, hogy sajnos meleg. :(
Valóban gyáva húzás volt, ezt ő is beismerte, de képtelen lett volna többiek szemébe nézni azok után, hogy minden szavát hallották... Kell neki egy kis idő, hogy teljesen felengedjen. :)
Köszönöm szépen, hogy kifejtetted a véleményed, tényleg sokat jelent! :)
Köszönöm!!! :D Annyira jól esett ez a komment, hogy hirtelen fellángolásból nyitottam egy másik blogot, ahol minden hülyeségemet elolvashatjátok. xD
Tényleg köszönök mindent, jól esik a támogatásotok!

Puszi

Monya írta...

Szia! :)

Hahaha, ezt igazán örömmel hallom, vagyis olvasom. Tényleg! :) Nem gondoltam volna, hogy ennyire szereted a történetem. :) Köszönöm!
Köszönöm szépen, remek volt a születésnapom, talán az eddigi legjobb. :)

Köszönöm, köszönöm!
Szeretlek titeket! :)

Puszi

Monya írta...

Szia, Réka!

Sajnos azt a videót nem tudom megmutatni, csak a fejemben létezik. :)
Na, ez jó kérdés. Én már tudom, de nektek nem mondhatok semmit - és szerintem nem is lesztek valami elégedettek a döntésemmel. :P
Nagyon szépen köszönöm, igazán meghatódtam!! Szívesen meghallgattalak volna, amint elénekled ezt a kis dalt. :) De így is tökéletes volt, nagyon szépen köszönöm!

Puszi :)

Névtelen írta...

Sziia nagyoon joo let föleg a famászos sztori és emmett Xd várom a kövit puszi Fanni horváth

Névtelen írta...

Ez annyira tetszett!!!
Ez az egész fenn-maradtam-a-fán dolog valami hatalmas volt!!! :D
Egyszer barátnőm is fennragadt a fán (addig nem is tudta, hogy tériszonyos XD ) őt egy másik barátnőm bátyja szedte le :D
A legnagyobb rész pedig az volt, hogy végig videóztuk, mert filmet kellett csinálni a suliba...és végül ezt be is mutattuk, persze csak "kulisszatitokként"...(csoda hogy barátnőm engedélyezte)

Ne mondjam szakadtam rajta, és a fejezeten is.
Olyan jól megírtad, hogy már szinte én éreztem magam kényelmetlenül, ahogy elképzeltem magam egy ilyen esetben (pláne, hogy imádom a magasságot)

Szerintem tisztán kimondhatom, hogy egyáltalán nem okoztál csalódottságot ezzel a résszel, hiszen eddig olyan fejezetek voltak, ahol érezni ehetett egy olyan "titkosságot" (van ilyen szó egyáltalán? :o ) Ariadne múltjával kapcsolatban.
Én személy szerint örültem neki, hogy belevittél egy ilyen poénos dolgot :D

A VÉGE egyszerűen...ÁÁÁÁÁhhhhhh!!!!
Nem tudom mit írhatnék....ez ilyen ÚRISTEN fajta :)
Legszívesebben olvastam volna tovább, de mivel itt volt a vége, így max, csak a megjegyzéseket olvashattam volna...
Mégis hiába folytattam volna, valahogy éreztem, hogy ez a fejezet így volt kerek, így volt egész, és ennél nem is kell több :D

Szóval én imádtam :D

Anita

Monya írta...

Szia! :)

Ennek nagyon örülök, köszönöm! :)
Puszi

Monya írta...

Sziaa! :)

Hahaha! Ez a jelenet most előttem is lejátszódott, így ismeretlenül. Szóval a bátyó hirtelen hős lett, nem? :P :D Emmettnek azért könnyebb dolga volt a szuperképességeit illetően, szóval minden elismerésem a srácnak, hogy ilyen ügyes volt. :D
Ez tetszik! :) Én valószínűleg nem engedtem volna meg, hogy feltegyenek rólam egy ilyen videót, de örülök, hogy megengedte. Ezek a fantasztikus emlékek. :) Nincs fent véletlenül Youtube-on? :D

Akkor ebben a fejezetben azért találhattál némi hasonlóságot, ennek örülök. Ezek szerint élethű jelenet lett. :)

De drága vagy! Nagyon szépen köszönöm, ez tényleg sokat jelent nekem. Örülök, hogy tetszett és hogy sikerült megnevettetnem téged. :D

Szerintem van ilyen szó, de az életemet azért nem merném rátenni. xD Ilyeneken elég gyakran, de én is elgondolkozom. :)
Köszönöm szépen, tényleg örülök neki. :)


Nagyon-nagyon köszönöm! :) Igazán kedves vagy!! :D Megsúgom, a végét én is szeretem. :$ Jasper annyira szeretetreméltó és kedves...

Köszönöm, hogy írtál!

Puszi,
Monya

Névtelen írta...

Szia!

Igen, hős lett, bár utána csomószor felhozta a témát, hogy nélküle semmire sem mennénk...élvezte az biztos :D

Nem Youtube-ra nem rakhattuk fel (sajnos).
Hogy barátnőm idézzem: " Az osztály előtt már égtem, egy világ előtt nem fogok "

Én köszönöm, hogy válaszoltál! :)

Anita

Monya írta...

Szia! :)

Haha! :) Kis mocsok! :D
Bár valószínűleg fordított helyzetben én is felemlegetném, méghozzá elég sokszor. :) Biztos élvezi, hogy barátnőd pironkodik rajta. :)

Teljesen megértem. Igaza van barátnődnek. De ezt azért nem mondanám égésnek, nincs ezzel semmi baj... :) Én egyszer egy kerítésen ragadtam fent majdnem... :D

Ugyan, szívesen válaszolok nektek. Imádok veletek beszélni. :D

Puszi

Megjegyzés küldése